Gone - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

Epilógus

Az álom után megfogadtam, hogy másnap délután találok némi időt rá, hogy a temetőbe is ellátogassak. Pedig nem akartam, nem az én dolgom, nem is hiszek benne. A temetőben. 

– Szegény fiú – szólalt meg a hátam mögül egy hang. Barátságosan csengett, érzékenyen, de majdnem suttogásként zengett a hűvös őszvégi levegőben. Épp úgy, ahogyan az álomban.

– Már miért lenne az?

– Hogy érted ezt? Hiszen meghalt.

– Pontosan így értem. Ő már nem szegény, csak mi.

– Mi?

Újra ledaráltam a szónoklatom. Minden úgy ment, mint az álomban. Ijesztő volt, mégis… örültem.

– Vagy a lelke elveszve barangol a világban – suttogta.

Az avar zizegése. Még nem akartam megfordulni, túlságosan féltem, hogy nem Niall áll ott, ahogy megálmodtam. Vagy inkább attól, hogy tényleg ő az?! Mégis… rá kellett jönnöm, hogy ki lehet.

– Ki vagy te? – tettem egy mozdulatot, mintha meg akarnék fordulni, de erről szó sem volt.

– Várj még – megnyugtatóan duruzsolt a fülembe.

– Mire várjak? – éreztem a forró leheletét a nyakamon. Hirtelen úgy döntöttem, hogy nem hallgatok rá, és abban a pillanatban megfordultam.

Azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéről… 

– Miért, kit látott ott?

– Senkit.

– Hogyan reagált?

– Kiabálni kezdtem; – Niall, te átkozott, mutasd magad! Búj elő te pokolfajzat… Válogatott jelzőket, mindent, ami eszembe jutott.

– Mikor került be ide?

– Nemsokára. A temetőben történtek után hamarosan.

– Mi történt ott?

– Megjelent az apja, és megkérdezte, hogy mit csinálok, de addigra már nagyon ideges voltam. Neki mentem, ütöttem, rúgtam, és karmoltam. Szitkozódtam, a fejéhez vágtam a fia naplóját, mármint a tényt, nem a tárgyat, és hogy a fia egy gyilkos. Azt kiabáltam, hogy; GYILKOS, ÉS MOST ENGEM AKAR! Hogy a fia engem kísért, és átkozódtam is. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, ő pedig próbált lefogni. Amikor nem tudtam kiszabadulni, még le is köptem. Befogta a szám, és semmit sem mondott. Nem tudtam megállapítani, hogy milyen érzelem ült ki az arcára, mert nagyon ideges voltam, és féltem. Egy temetőben álltam egyedül, és egy bosszúszomjas kísértet üldözött. Addigra biztos voltam benne. Aztán pedig megjelent az apja. Ő is ellenem volt. Az egész világ ellenem. Senki nem hitt volna nekem. Ki hitte volna el, hogy kísértet van a nyomomban? Ez abszolút hihetetlen, irreális dolog.

– Úgy van. Nekem nem tűnik őrültnek.

– Nem is vagyok az.

– Hogyan gyógyították ki a skizofréniájából?

– A micsodámból?

– A hasadásos elmezavarából.

– Tudom, mit jelent a skizofrénia.

– Akkor nem értem a kérdését.

– Nézze, én nem vagyok beteg, és nem is voltam.

– Szóval elismeri, hogy nem üldözte az a bosszúálló szellem?