Gone - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

Prológus

Hasztalan könyörgés… 

Fáradhatatlan imák… 

Meg nem hallgatott fohász… 

Szerelmem csupán egy napló lapjain élt tovább. Örökké vált szavai az első pillanattól kísértenek, bele ették magukat a szívembe és begyógyíthatatlan sebeket vájtak rajta. 

Éjjelente álomba sírod magad, kiszolgáltatott lettél és magányos. Talán észre sem vetted, ahogy elszigetelt az az érzés. Talán észre sem vetted, hogy elrabolták az életed. Hogy valaki elrabolta az életed, aki a magáét egyszer már eldobta. 

Életem legnagyobb változása akkor állt be, amikor beleszerettem a szomszéd fiúba. Most azt hiszed, hogy ez egy egyszerű szerelmi történet buta buktatókkal, a szülők ellenszenvével, megcsalással és botrányokkal, majd könnyes szakítással. Azt hiszed azért vörösek a szemeim, mert elhagyott az az egyszerű srác, aki a szomszédomban lakott és valami különös oknál fogva beleszerettem. Bizonyára úgy hiszed, hogy tetszett a haja, vagy a keskeny vágású ajkai, zafírkék szemei, vagy az a csibész mosoly, ami minden alkalommal szája szélébe vándorolt, ahányszor csak kamerát látott. 

Valószínűleg nem is sejted, hogy sosem vettem észre őt addig, ameddig még élt… 

Szerelmünk egyszerű története nem a jelenben zajlott. Múltbéli üzenetei, és történetei voltak, amik fogságba ejtették lelkem, és magukhoz ragadták a rideg valóság pusztító magányából. 

„Népszerű lány, mindenki szereti” – gondolják mások. 

„Sok barátja van” – állapítják meg könnyelműen. 

Az iskola közepe voltam, mindenki bájos mosollyal köszöntött, amikor elhaladtam mellettük a folyosón. Sosem késtem el az órákról, vagy ha mégis, az senkinek nem szúrt szemet, mert ez velem nem fordulhat elő. Társasági eseményeken segítettem, jótékonykodtam, barátkoztam, beszélgettem. Az iskola legnépszerűbb diákjával jártam, és a legcsinosabb lányokkal barátkoztam. Rám is azt mondták, hogy csinos vagyok, és persze szép. De valóban így volt? Valóban szép voltam, kedves, szeretett és mit ért a népszerűségem? 

Hazatérvén üres lakás fogadott. Nagyanyámmal éltem, aki nyugdíjas klubokba járt és adománygyűjtéseken vett részt az egyház javára. Nem mintha kifejezetten vallásos lett volna, inkább csak unatkozott és szabadidejében támogatta a hívőket. 

A nagy pörgésben és népszerűség hajhászásban pedig észre sem vettem, hogy milyen magányos lettem. Sosem álltam meg elgondolkodni azon, kik a barátaim, sosem álltam meg végig gondolni, mit tettem aznap. Örültem neki, hogy a dolgok végre úgy vannak, ahogy. Csak jöttem, mentem, rohantam… meg nem álltam, és észre nem vettem, hogy az emberek, akik körülvesznek csak üres bábok, akik mosollyal az arcukon integetnek, mert illik, fecsegnek, mert érdekükben áll, pletykálnak, mert rosszindulatúak. Utóbbit persze diszkréten, egymás háta mögött. Ameddig látnak benned valakit, aki kiemeli őket a homályból, az ismeretlenség szürkeségéből, addig beléd kapaszkodnak akár egy szellem a médiumba. Segítséget várnak, s cserébe segítséget nyújtanak puszta jelenlétükkel.