Gone - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

Temető

– Szegény fiú – szólalt meg a hátam mögül egy hang. Barátságosan csengett, érzékenyen, de majdnem suttogásként zengett a hűvös őszvégi levegőben. Mintha korábban is hallottam volna, de nem tudtam beazonosítani. Letöröltem az arcomon végigszántó könnycseppet. Nem akartam ilyen állapotban hátra fordulni. Valójában azért jöttem el, hogy búcsút vegyek a halott fiútól, hogy örökre elköszönjek. Hogy megköszönjem, amit értem tett. Mindent. A naplót, azt az éjszakát, s hogy törődött velem akkor is, ha én figyelmen kívül hagytam. Felnyitotta a szemem, és ennél a bölcsességnél becsesebb ajándékot aligha kaphattam volna. Sajnáltam, hogy nem köszönhetem meg neki szemtől szemben. Hogy nem ölelhetem át. Szerettem volna megadni neki, amit szeretett volna, ahogy ő is megadta nekem a törődést, amire vágytam, de már nem volt kinek, és a szomorúság, amit ez okozott, keserves könnyek formájában vált fizikai valósággá. Remélem meg fogja tudni, mennyire sokat jelentett nekem az a napló, és a közös perceink, melyek sosem léteztek igazán.

– Már miért lenne az?

– Hogy érted ezt? Hiszen meghalt.

– Pontosan így értem. Ő már nem szegény, csak mi.

– Mi?

– Mi, akik elveszítettük őt – Hallottam az avar zizegését, ahogy közelebb lépett. Még nem akartam megfordulni, de rá kellett jönnöm, hogy ki lehet az.

– Ki vagy te? – fordultam volna meg egy hirtelen lendülettel, de az idegen lefogott, és nem engedte, hogy megmozduljak.

– Várj még – nyugtatóan duruzsolt a fülembe, mintha azért beszélne ilyen tompa hangon, hogy elaludjak.

– Mire várjak? – próbáltam kirántani a karjaimat, de végül feladtam a próbálkozást. Úgy döntöttem, hogy hallgatok rá.

– Komolyan gondolod?

– Komolyan – nem tudtam visszatartani. Újabb könnyek találtak utat maguknak, s az egyik egy kavicsra csöppent, ami a lábaim előtt hevert a földön.

– Miért?

– Semmi közöd hozzá! –kiabáltam, és még egyet rántottam a karomon. Még nem engedett el. Választ akart, de nem értettem, hogy miért – Miért érdekel ez téged?

– Könnyebb lesz, ha beszélsz róla – szorítása enyhült, tudtam, hogy már ki tudnám rántani a kezem, de nem akartam. Beszélni akartam róla.

– Ő volt a legkedvesebb fiú a világon, én pedig a legvisszataszítóbb lány – a fülem mögé tűrtem egy tincset. Akkor vettem észre, hogy már elengedett, de még nem fejeztem be – és ez az, amiért meg kellett halnia. Nem érdemeltem meg, mert túl jó volt hozzám – hosszas csönd állt közénk, én továbbra is háttal álltam az idegennek, de ez nem zavart. Így ismeretlenül is bíztam benne. Nem voltak előítéleteim, a hangja volt az egyetlen útmutatás. Mély, és kedves. Nagyon közel állt, de már nem ért hozzám, s én mégsem akartam megfordulni.

– Most már megfordulhatsz, Jackie – suttogta a fülembe, és anélkül hogy a könnyeimet letöröltem volna, mintha hipnotizáltak volna, azonnal felé fordultam.

Megijedtem. 

Megijedtem attól, amit láttam. 

Közel volt, hátra kellett lépnem a döbbenettől. Megbotlottam egy faágban, de elkapott, és így alkalmam nyílt alaposan végig nézni rajta. Megnézni, jól látok-e. Egy sötét kabátot viselt, és az esős időjárás ellenére napszemüveget is. Feketét. Azonnal felismertem, még ha a kabátja alól szürke kapucnit húzott is a fejére.