Gone - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

Lehull a lepel

„– A francba – vágtam bele a kezemben lévő kést a velem szemben álló fába. – Nem tudnátok végre leszállni rólam? – A hátsókertben ültünk a tűz mellett, velem szemben Liam ült közvetlenül a fa mellett, és valószínűleg éppen hálálkodott az Istennek, amiért a kés nem pattant le, vagy tévesztett célt.

– Most mi van? – vont vállat Dexter – Állandóan utánad kullog. Tökre odáig van érted – fogott egy széket, letette mellém, és fordítva rávetette magát. – A vak is látja, öregem.

– Ugyan azt csinálod vele, amit Jackie veled – tette hozzá Liam.

– Szerintem egész más a helyzet. Niall bizalmas viszonyban van Minnievel, Jackie viszont szarik rá. Nem nevezném ezt ugyan annak – nevetett Sean.

– Nem tudnátok a saját nyűgötökkel foglalkozni? Mintha nem lenne elég bajom.

– Ja haver, akartam is kérdezni. Mit akart már megint az a zsírosképű kopasz? – utalt az iskola igazgatójára Dex. Mindig így nevezi, mert az arcáról megállás nélkül folyik a veríték, és miközben beszél, valószínűleg többször törli le elhasznált rongyzsebkendőjével, mint ahányszor egy náthás kifújná az orrát.

– Ja, csak Jackson miatt hívott – legyintettem.

– Mi? – köhögött Sean, majdnem megfulladt a röhögéstől.

– Volt egy kis… nézeteltérésünk – köszörültem a torkom, és igyekeztem elfordítani a fejem.

– Haver, mondd már! Ne kelljen harapófogóval kihúznunk belőled minden egyes szót!

– Arcoskodott az ebédlőben, én meg bemostam neki – vontam vállat. A történet többi részét persze nem meséltem el.

– Jól tetted – vigyorodott el Dexter. – ráfért már.

– Én úgy hallottam, hogy Minniet sértegette – tette hozzá Liam, én pedig bólintottam. Tényleg így volt, de nem mondtam volna el.

– Nem csoda, hogy oda van érted a csaj – Liam a korlát szélén ült, még mindig a fa mellett, és a mondat végén egy követ hajított a távolba. Addigra már háttal ült nekem, a dobás lendületétől elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Mindenki kinevette, csak én nem.

– Mi a fenéről beszélsz?

– Rajtad kívül mindenki látja ezt.

 

 Amin valójában járt az eszem, az egyáltalán nem ez az értelmetlen beszélgetés volt, hanem az, miként kellene Jackie tudtára hoznom, hogy rajtakaptam Jacksont és Lisettet a szertárban. Végül úgy döntöttem, hogy ez nem az én dolgom. Pedig megérdemelte volna, hogy tudja. Szerettem volna, hogy tudja. Egy kevés önzés is társul amellett, hogy jót akarok neki, mert ha megtudná… Talán minden máshogy alakulna. Vagy nem.” – hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem, azon, hogy Jackson mással kavar, de valójában nem sejtettem, hogy éppen Lisette az. Természetesen gondoltam, hogy Jackson más lányokat is hülyít, ha szeretett volna, akkor is megteszi, de éppen Lisette? Ez undorító. Minden nap egy asztalnál bájologtunk ebédnél, és vele pletykáltam ki. A legrosszabb mégis az, hogy ő azt hiszi, teljesen odáig vagyok Jackosnért. Kígyó.

Néhány percnyi szünetet tartottam, ameddig feldolgoztam az információt. 

Ezen a ponton többszörösen áthúzott mondatok éktelenkedtek, valószínűleg valamiféle magyarázat ügyetlen elődei. „Mármint… Úgy értem, Vagyis arra gondolok, hogy  Még magamnak sem tudom elmagyarázni ezt, mintha nem találnék megfelelő szót erre a saját szótáramban. Pedig nagyon is tudom, hogy mire gondoltam, csak tök gáz beismerni magamnak, hogy hiába próbálom felhívni magamra a figyelmét, adok a szarnak egy pofont.” – Azt hiszem elveszítette az uralmát a szavak felett. Kétségbeesett kapkodása, és a kapkodásból fakadó nyers fogalmazása mégis érthetőbbre sikerül, mintha meg tudta volna magyarázni, mint is érez valójában. Nem tudtam, hogy ez miattam van-e vagy amiatt, amit látott, de határozottan érdekelni kezdett, hogy min is kapta rajta őket, és hogy mire gondolt, amikor azt írta, fel akarta hívni magára a figyelmet. Hiszen sosem próbálkozott. Ugye?