Odaát [myg] ✓

Hetedik

A levegő kellemes volt. Mint nyáron, mikor éjjel is tökéletesen langyos az idő, és nem kell több réteg ruhát magamra vennem, hogy ne fagyjak halálra. Furcsa. Az én világomban ilyenkor hűvös az éjszaka, hiszen már bőven ősz vége fele járunk. Nem tudom megszokni, hogy itt minden máshogy működik szinte.

A falu hajnalban, a világosodó éjjeli égbolt alatt gyönyörű volt. Nagyon élveztem, hogy ilyenkor sétálhatok. Valahogy a holdvilág, a csillagok jelenléte és az, hogy nem koromsötét van, biztonságot sugárzott.

Mivel nem akartam a falu csendjét a járkálásommal megzavarni, már nem mintha olyan hangosan lépkednék, de valahogy zavaró tényezőnek éreztem magam a nyugalomban, elindultam a lovak elkerített területe felé. Az állatok még, vagy már ilyenkor kint legelésztek. Mosolyogva futtattam végig az emlősökön a tekintetem. A kis csikók az anyjuknak dőlve nézelődtek, míg néhány paripa csak egymagában legelt vagy figyelte a távolt. Riannon szinte rögtön felkapta a fejét az érkezésemre, pedig nem volt valami közel hozzám. Piszkosul jó fülei lehetnek akkor.

-Szia!- suttogtam mosolyogva. A paci lassú léptekkel, kissé bizalmatlanul közeledett felém.- Semmi baj, barát vagyok.

Felálltam a kerítés első fokára, hogy az alacsony termetemmel is elérjem a ló fejét. Riannon lassan odaért hozzám, de biztos távolságra megállt előttem.

-Gyere!- kinyújtottam a kezem, ezzel magamhoz csalogatva a félénk, de eszes lovacskát. Végül megadta magát, és közelebb lépve a tenyerembe simította az orrát.- Okos. Látom, te nagyon megválogatod, hogy kikben bízol meg. De valószínűleg te teszed jól. Sajnos én hamar meg tudok bízni az emberekben.- vakargattam meg a füle tövét. Értelmesen csillogó szemeiben merengtem. Egy halk nyerítést ejtett meg.- Remélem, tudsz adni egy kis óvatosságot nekem is a tiédből, vagy átvehessem én is a belső tulajdonságaidat.

Pár percig még simogattam Riannont, aztán magára hagytam. Véletlenszerűen elindultam a hegylánc felé, ami hozzám legközelebb esett. Földút nem szelte keresztül a gyepet, csak a virágok szára látszott, mintha összezáródtak volna magukat védve, amint beköszöntött az éjszaka. Nem messze az erdőtől és a hegytől egy sziklákkal és nádassal keretezett csillogó tavacskához értem. A felszínén a Hold és a csillagok fürödtek, míg a tájat bevonta a belőlük áradó fény, mint a legfinomabb selyemből szőtt ezüst fátyol. A madarak csiripelésére, a tavacska hullámainak néhai csobbanására és a tücskök halk ciripelésére szinte elkábultam. Mintha egy lágy zene ütemeit dúdolták volna a fülembe. Leültem az egyik nagyobb sziklára, és a távolt figyelve hagytam, hogy a szél meglobogtassa a hajam, és mint egy zászló, repkedjenek a tincseim, ahogy a szellő lökdösi őket. Egy halk sóhaj és egy torokköszörülés után kinyitottam a szám.

"Száz nap telt el, hogy elhajóztál,

A ködös rengetegben égve hagytál.

Egy hang szólít a sztrádákon át,

Mit a lüktető torkom kiált!

Nem akarom érezni,fel akarok ébredni,

Hallom a suttogását!

Keresem a jelenem,

De megtalál a múltam, sohasem feledem,

A vágyak szavát,