Odaát [myg] ✓

Epilógus

-És utána NamJoon bácsi és apa már jóban voltak? Vagy veszekedtek még? - kérdezte izgatottan WonChang, ahogy pici ágya szélén üldögélve nézett a szemembe izgatottan. Ide-oda ficergett, teljesen beleélte magát a történetbe, ami az életemről szólt. Régóta kérdezgette, hogy miként ismerkedtem meg apával, de csak most éreztem úgy, hogy a megszokott, leegyszerűsített verziót most kifejtsem, és teljes egészében elmeséljem, mert csak akkor éreztem, hogy WonChang már megérett ahhoz, hogy fel is fogja, miről beszélek. Most pedig, mintha egy érdekes, kalandos mesét hallgatna, úgy itta minden szavamat.

-Minden testvérpár veszekszik, tehát nem az volt az utolsó vita közöttük, de egyik sem volt megoldhatatlan vagy hosszúra nyúló - igazítottam meg ébenfekete haját a kislányomnak, mely olyan színű volt, mint apjáé. Akaratlanul is mindig szélesen elvigyorodtam, mikor arra gondoltam, WonChang mennyire hasonlít az apukájára, mint két tojás.

-Én is szoktam veszekedni WonWoo-val - állapította meg a kicsi elgondolkodva, mire csak bólogattam. Belül megborzongva a jó érzéstől, szélesen elmosolyodtam, mint mindig, mikor WonWoo-t a testvérének hívta, hisz tudjuk, nincs semmilyen rokoni kapcsolat köztük, mégis úgy szeretik egymást, mint soha senki.

-Életünk része, nincs olyan kapcsolat a világon, ahol nem esnek meg viták, és ez így van rendjén - mosolyogtam rá.

-De jobb lenne, ha nem lenne. A veszekedés rossz, és hangos, nem szeretem - jelentette ki ölbe tett kézzel, amin egy jót mosolyogtam.

-Apukáddal eleinte sokszor zörrentünk össze, de talán ez volt az, ami jobban odakötött hozzá. Szerettem volna, ha megoldódik az közöttünk, és csak jobban beleszerettem - emlékeztem vissza azokra régi pillanatokra, mikor még féltem YoonGi-tól, most meg már nevetek rajta. - Nem élveznéd annyira a jót, ha nem lenne árnyoldala az életnek, épp ezért az emberi kapcsolatokban is kellenek akadályok, hogy azokat leküzdve értékelhessük az utánuk következő szebb pillanatokat.

WonChang pár percig emésztette a mondanivalómat, majd mosolyogva felnézett rám, párat biccentve, jelezve, hogy igazam van. Újra elbűvölt gyermeki szépsége, már akkor tudtam, hogy egy igazi angyal lesz belőle nagykorában, aki után bomlani fognak a férfiak.

Hirtelen az ablakon egy nagy vízhullám csobbant be, mire WonChang-gal egyszerre ugrottunk fel egy halkat sikkantva. Odakintről egyből lehetett hallani a bűnösök riadt hangját, azaz WonWoo-ét és a nála hat évvel fiatalabb, tíz éves SeYoon-ét, JiSoo és JiMin kisfiáét, amint egymásnak adják a tippeket, hogy hova bújjanak el. A fiúk a kertünkben szoktak gyakorolni az esetek többjében, így már nem az első eset volt, hogy valami kisebb baleset történt, mint az imént. Bár ez még mindig a szebbik része, mivel WonWoo tűz elemű, így nagyobb károkat tudott okozni egy fa felépítésű ház közelében, mint SeYoon a vízzel.

Oh, igen. JiMin végül észrevette drága barátnőmet, aki nem adta fel, és kitartóan tepert a fiú után, így hamarosan megejtették az első randit is. Azonban a kapcsolat eleje igen döcögősnek indult, mivel JiMin visszahúzódó, szégyenlős jelleme ütötte a nagyszájú JiSoo belső tulajdonságait, de kis segítséggel ezt is megtanulták kezelni és megszokni. A kitartásuk eredménye pedig éppen WonWoo-val gyakorol a kertben.

Mindemellett a legtöbben megtalálták a szerelmet a kis csapatunkban, még NamJoon is, mindenkit meglepve Lisa mellett, viszont senkinek sem volt egy szava se. Jobban összeillettek, mint bárki más. Mindenesetre támogattuk a döntésüket, hosszú évek óta boldogítják egymást.

A lányommal sunyin összenéztünk, és már ennyivel, telepatikusan kommunikáltunk, anyja-lánya módra, hogy elkapjuk a rendbontók grabancát, így futólépésben hagytuk el WonChang szobáját, és lefutottunk a kijárat felé vezető lépcsőn. Kifordultunk a folyosóra, mire WonChang nagyot köszönve futott el az ott álldogáló apja mellett, én azonban a még mindig rózsaszín ködös fejemmel meg kellett, hogy álljak, hogy egy szenvedélyes csókkal üdvözölhessem. Ugyanolyan heves szívdobogással fogadtam YoonGi csókját, mint eddig bármikor, sosem tudtam felfogni, hogy ő az enyém, és senki másé.

-Hova ez a nagy sietség? - nézett lánya után, majd vissza rám, miközben átölelte a derekam.

-WonWoo-ék eláztatták WonChang szobáját - mosolyodtam el halványan, hisz tudtam, nem nagy dolog az egész, de szerettem ezzel szívni a fiúk vérét.

-Már megint? - nevetett fel YoonGi is, én pedig kuncogva biccentettem egyet.

-Tudod milyenek, sosem fognak elég óvatosak lenni. De azért jó lenne, ha megnevelnéd a fiadat - néztem a szemébe cseppet sem szigorúan, de nem hagyhattam ki, hogy ne dörgöljem az orra alá.

-Este meg majd téged nevellek meg, hogy tudd, hogy beszélj tisztelettel a férjeddel - vigyorgott rám perverzen, majd mit sem törődve paradicsomhoz hasonlíthatóan vörös fejemmel, kihúzott az ajtón a hangosan kacarászó fiatalsághoz az udvarra.

A vidám hangokhoz már YeonTan kutyaugatása is csatlakozott, majd hamarosan minden ismerősünk, szerettünk a ház elé gyűlt, beszélgetésük eggyé olvadt, és elkezdődött a szokásos vacsoraest nálunk, mely minden hétvégén esedékes volt.

Az elmúlt évek teljes boldogságban teltek, magam sem fogtam fel, hogy ez a valóság, és nem csak álmodom. Hogy mivel érdemeltem ki azt a sok jót végül az életemben, amit kaptam, fogalmam sincs. Eleinte féltem, hogy az eddig megszerzett javak hirtelen szertefoszlanak az ujjaim közül, de ma már nem félek. Túl erősek vagyunk együtt, és elhiszem, hogy a rossz nem lehet olyan agyafúrt, hogy a mi kis közösségünket szétszedhesse. Mindent szebbé tehetünk, mert minden megoldható, minden kezelhető, minden varázslatos, ha együtt vagyunk.

Hisz itt megtaláltam azt a boldogságot, melyet más hely nem tudott volna megadni. Szeretetet, barátságot, mágiát, történetet. Odaát minden jobb.

Vége