Odaát [myg] ✓

Huszonnegyedik

"-De hisz..- kezdtem értetlenül, abba az irányba kalimpálva, amerre YoonGi is mutogatott.

-Igen. Visszamegyünk egy napra."

Hirtelen eluralkodott rajtam az a kellemes boldogság, mikor hosszú idő után visszatérsz a szülővárosodba, és minden honvágyadnak búcsút inthetsz. Hiába nem volt olyan eget rengetően terjedelmes időintervallum ez az egy hónap, mégis gyökeresen felfordult az életem, így teljesen más visszatérni a megszokottba. Hiába is unalmasabb, vagy kötnek oda rossz emlékek.

YoonGi elvitt oda, ahol a bőröndömet tartották. Szegény poggyászomon már kiló por ott állt, de legalább annyiban megnyugtatott, hogy senki sem kutakodott benne. Mégis csak az én személyes tárgyaimról és értékeimről van szó, nem vonatkoznak bárkire. Kihalásztam a ruháim közül egy fekete pólót, rá egy kockás inget, és magamra öltöttem egy fekete, szaggatott farmerrel a ruhadarabokat. Hajamat igazgattam, mikor YoonGi is megjelent egy fekete térdnél szakított nadrággal, felül pedig egy sötétbordó belebújós pulcsival, ami olyan jól állt neki, hogy majdnem odatojtam egy tojást. Mindemellé persze társult egy hanyagul kócos hajkorona, amibe szívesen beletúrtam volna.

Észre is vette, hogy milyen beleéléssel falom a szememmel minden négyzetcentijét tökéletes külsejének, és egy pimasz mosoly jelent meg a szája sarkában.

-Talán tetszik?- túrt tincsei közé, hátrasimítva őket, ezzel felbukkant gyönyörű homloka egy pillanatra, amíg vissza nem estek a szálak, hogy takarják előlem azt a csodát.

-Talán.- adtam a kerülő választ vállat vonva, látszólag ezzel jól szórakoztatva YoonGi-t, aki halk kuncogással rendezte le a reakciómat. Hülye is látja, hogy csorgatom a nyálam a fiú után, miért is hittem volna, hogy nem vette észre a belső lányos rajongásrohamomat?

-Nem mintha nem élvezném a beszélgetést, de ideje mennünk.- nyújtotta ki felém hatalmas mancsát, amibe már gondolkodás nélkül csúsztattam az én piciny kezemet.

-Nem azt mondtátok, hogy nem tudok visszamenni Koreába?- fordultam felé, számonkérve őt az ezek szerint süketelő szövegről.

-Egyedül nem is. Viszont egy Min képes rá, bár mi sem sokszor, elég nagy energiabefektetés szükséges hozzá. Ha nem tudnám, hogy ez neked milyen fontos, Isten se venne rá, hogy elmenjek oda.- forgatta a szemét, továbbra is szorosan fogva a kezemet, ami cseppet sem zavart. Nem tudom, miért nem vonzotta a környék, lehet, hogy rossz emlék született ott, vagy csak szimplán jobban megfelel neki az otthona, hogy más életmóddal foglalkozzon.

-Nem rossz hely, bebizonyítom!- háborogtam, hisz Szöul igenis szép és kalandos hely. Nem szeretem, mikor leszólják látatlanul, hisz rengeteg dolgot rejt magában, amit máshol nem találhatunk meg.

-Bebizonyíthatod, én nyitott vagyok mindenre. De most hunyd le a szemed, és lehetőleg ne hányj le, lehet szédülni fogsz!- húzott magához szorosan, teljesen a mellkasához ölelve. Hallottam minden egyes szívverését, mire automatikusan becsuktam a szemem, és ölelésébe bújva mélyen beszívtam finom illatát.

-Most mit csinálunk?- kérdeztem halkan, hisz nem nagyon értettem, mi ez a romantikus rituálé, amit végzünk éppen.

-Odateleportálunk.- adta halál nyugodt hangon a választ, mintha ez annyira természetes lenne, azonban nekem kipattant a szemem erre az egy szóra.

-Hogy micsoda?- emeltem fel a fejem, hogy kényelmesen a szemébe nézhessek. Mélybarna íriszei elnyeltek, ahogy férfias orgánumával magyarázni kezdett.

-Azt hitted, csak simán kézenfogva kisétálunk? Az árvíz csak egy dolog, mára biztosan elapadt, de a védőfal minket, ninjákat sem enged ki. Különben könnyedén ingázhatna bárki ki-be, azt pedig nem szabad. A vezető réteg tudja megnyitni a kaput a világodba, ha fontos.- kezdett el unottan játszadozni az egyik tincsemmel, amitől kirázott a hideg és rágcsálni kezdtem alsó ajkam belső felét.