Odaát [myg] ✓

Huszadik

Aznap, mikor este lefeküdtem, olyan kilenc felé, végig kattogott az agyam, főleg a nappal történteken agyaltam.

Folyamatosan YoonGi körül jártak a gondolataim, mint egy rossz mágia. Mégpedig az agyalás tárgya főleg az volt, hogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, vagyis én úgy éreztem. Mintha ő is adna valamennyi csekély esélyt, bár ezt mondta is. Mégis, nem tudtam ezt olyan megszokottként kezelni, mint mikor mondjuk WooSeok-kal történt hasonló. Vele több éves párkapcsolatban voltam, egyértelmű, hogy közel éreztem magamhoz lelkileg is a férfit. Viszont ez esetben, hogy konkrétan összepakolt minket egy gyönyörű angyalnéni egy gömbből, elég bizarr minden, aminek a szerelemhez bármi köze van, hisz nem mi választottuk egymást. Nem együtt nőttem fel vele, kiismerve minden rezdülését, minden gondolatát, minden vágyát, ahogy a normális párkapcsolatban már a házasságnál illene ismerni. Nem szerelemből vagyok vele, úgy gondoltam, sosem fogok rá férjemként tekinteni, még jóvágású férfiként sem, csak egy felfújt hólyagot fogok látni benne, aki nem érdemel többet, csupán a megvetésemet. De nem így van, túl hamar akartam ezt eldönteni. Legbelül egy érzékeny férfi, csak nem mutatja ki, és ezzel meg is nehezíti az alapból nem túl könnyű dolgom.

Nem is tudom, melyik lenne a jobb. Ha bunkó maradna, és sosem fogadnám el, vagy ha tovább változna ebbe a cuki irányba, és talán bele is zúgnék, felborítva minden eddigi érzésemet és gondolatomat. Csak még jobban összezavarodnék, viszont a jövőm bizonyára szebb lenne, csak meg kéne szoknom az újat. Az emberek pedig köztudottan félnek a változástól, többek között én is. Jobb a kis megszokott odúnkban élni, mert ott tényleg nem történhet semmi rossz velünk, folytatnunk kell azt, amit eddig a jó élet reményében.

Az ablakon kémleltem kifele, a rózsaszínes, halvány csillagos ég lágy szikrázásába merülve, és hallgattam a szél susogását. Minden nyugodt volt, mint egy álom. Tetszett a pillanat, hogy a világ is csendes és jó, még ha félnem is kellett volna, mert tudják az ellenségeink, hogy élek, tehát tartanom kéne a haláltól. Mégsem aggódtam, hagytam magam beleolvadni a pillanatba, ha rágörcsölök és termelem a paranoiára alapuló gondolatokat, rosszabbul járok.

Azonban persze akkor is közbeszólt valami, nem élvezhettem sokáig a csendet, hiszen a szomszéd szobából, ahol WonWoo aludt, a vékony falakon át átszűrődött a kisfiútól jövő hangos szipogás. Pár másodpercig realizálnom kellett, hogy valóban Won sír, és nem csak a szél vagy az elmém játszik velem. Azonnal kipattantam az ágyból és rohantam ki a szobámból a folyosóra, hogy odasiessek WonWoo-hoz, hátha a drága ellenségünk tett látogatást nálunk.

Majdnem el is estem a nagy futkozásban, hajszálon múlott, hogy kecsesen kihasaljak a szobából. Már nyúltam Won ajtaján a kilincsért, mikor észrevettem, hogy kis résnyire nyitva van a nyílászáró, és halvány fény szűrődik ki a onnan, arany színt szórva a kárpitra, ahogy égett bent a lámpa. Hangtalan mozdulatokkal tártam ki egy kicsit jobban a tölgy deszkalapot, hogy könnyebben szemügyre tudjam venni az eseményeket, és ha esetleg meg kéne védeni Won-t, fel tudjam mérni a terepet, előzetes tervet szőni a fejemben. Azonban ilyenre nem volt szükség.

Azonnal visszabújtam az ajtó takarásába, mikor megláttam YoonGi-t az ágyon ülni, ölében pedig WonWoo csücsült, szorosan hozzábújva a férfi mellkasához, enyhén rázkódó vállal és testtel, ahogy a sírás rázta a valóját.

YoonGi-n a szokásos fekete ruha volt, az elmaradhatatlan köpenyével együtt, úgy, csendben, lehunyt szemmel simogatta a fiú hátát, hogy megnyugtassa és csillapítsa a szipogását, másik kezével szorosan ölelte magához.

Annyira édesen festettek, tiszta apa-fia koncepció, azonban egyben hihetetlen is volt, mindenre számítottam, csak erre a látképre nem. Ajkamba harapva vártam az érdekesnek ígérkező folytatást, még a levegőt is visszatartottam, nehogy bármi zajt csapjak.