Odaát [myg] ✓

Első

Elhagytam a csendes épületet, ahol már szinte mindenki az igazak álmát aludta. Az ablakok egytől-egyig sötétek voltak, csak néhány üveg mögül lehetett észrevenni egy-egy apró mozgást. Kevés munka akadt odabent, főleg takarodó után, ráadásul a lecsappant létszám sem segített a dolgomon, mindemiatt könnyedén hazaengedtek. Ez egyszerre jó hír, és rossz is. A rossz hír egyoldalú, hiszen csak az én szememben számított annak. Imádtam dolgozni a betegekkel, itt éreztem szabadnak magam, ahol segíthettem azoknak, akik segítségre szorulnak. Viszont ebben a hónapban drasztikusan csökkent a létszám, és kevés lett a munka, ezért egyre gyakoribb, hogy fizetett szabadságra kell mennem.

Főorvos vagyok a szöuli klinikán, sokszor besegítek a nővéreknek is, mikor valamelyik alkalmazott beteg vagy szabadságon van. Nekem az a felfrissülés, ha dolgozok.

Munkahely messze került az otthonomtól, én a külvárosban élek. Viszont engem ez cseppet sem zavart. Mindig élveztem, ha a zsúfolt utakon sodródhattam az embertömeggel és eggyé olvadhattam emberek százaival. Biztonságban éreztem magam akkor, mintha semmi sem okozhatna problémát, mert egy nagy nyáj tagja vagyok, ahol védjük egymást. Mikor mosolyogva figyelem a gyerekeket, felnőtteket, öregeket, akik szintén vidáman viszonozzák a gesztust. Ez a temérdek kedvesség valahogy megmelengeti a szívemet és orvosi mivoltomnak köszönhetően szinte lételememmé vált.

Kiskorom óta támogattam, segítettem mindenkit, sokszor a hajléktalanoknak is vittem vacsorát, takarókat. Én voltam az iskola csodabogara. Míg más kerülte ezeket a szerencsétlen embereket, én szinte kerestem őket, hogy egy aprósággal akár szebbé tegyem nyomorult napjaikat. Emiatt sokszor kinevettek a velem egykorúak, de nem érdekelt. Dacára mindennek árvaházakban, gyermekkórházakban önkénteskedtem szabadidőmben, mert a lelkemnek ez így esett jól. Ezek a napok nagy hatással voltak rám.

Innen jött az az ötlet, hogy orvosként akarom tengetni a napjaimat a jövőben, hogy a hobbim legyen a fizetésem forrása. Sok kemény munkát és könyvek fölött görnyedést hagytam magam mögött, de megérte. Az álmaimnak, boldogságomnak élhettem. Mikor a betegeim egészségesen és mosolyogva, hálásan elhagyják a kórházat, szinte olyan, mintha én gyógyultam volna meg.

Egy tyúkanyónak éreztem magam, aki vigyáz a csibéire, de el kell engednie őket egy idő után.

◈◈◈

Elkaptam a pont arra járó villamost, ahol előszeretettel figyeltem az embereket, és próbáltam külsejük alapján megítélni, hogy vajon egészségesek lehetnek-e. Ez orvosként elég gyakori elfoglaltság emberek között, ha éppen unatkozom. A megfelelő, negyedik megállónál leszálltam, és gyalog indultam meg kopogó tűsarkúmban.

Az utcánkban a járda nedvesen csillogott a nemrégiben lezúduló zivatartól. Fürge léptekkel szeltem át az utat, ugyanis az idő már kellően hideggé vált ahhoz, hogy áthatoljon a kabátomon, és megdidergesse az érzékeny bőrömet, és sajnos én roppant fázós termet vagyok.

Magamban elmosolyodtam, ugyanis otthon valószínűleg vár a vőlegényem, és a fárasztó munka után alig vártam, hogy karjai közé bújjak, hogy álomba ringasson.

Az egyetemen találkoztam vele és legjobb barátnőmmel is. Rögtön egy hullámhosszon voltam velük, az összhang minden percben tapintható volt, főleg mikor együtt kellett dolgoznunk bizonyos feladatokon. Nem kellett sok idő, hogy belezúgjak az említett férfiba. Az eljegyzés mennyei volt, nem gondoltam volna, hogy egyszer én is átélhetem ezt a mámoros pillanatot, de nem okozott csalódást.

Az ajtóm elé érve kifújtam a szemembe lógó festett rózsaszín hajtincseimet, és sietve elővettem a kulcsom, hogy kinyithassam a tölgyfadeszkát. Kibújtam a magassarkúmból, amit halk sóhajjal értékeltem. A sok-sok mászkálás az utcán ebben a cipőben éppen elég is volt, felért egy komplett kínzási módszerrel. Megmozgattam elzsibbadt lábujjaimat, és felakasztottam a szövetkabátom a fogasra. A hálószoba felé vettem az irányt, gyorsan szedtem a lépcsőfokokat. Egyetlen vágyam volt a továbbiakban: beszippantani az illatát, és mellkasán fekve álomba merülni.