Odaát [myg] ✓

Tizenharmadik

-SeoEun!- szólított meg NamJoon szokatlanul kedves hangtónussal, mire rögtön kíváncsian felkaptam a fejem, hiszen nem egészen ilyen hangsúlyra számítottam, hanem egy méregben úszó, reszelősre.

-Igen?- kérdeztem halkan, hátha csak megtévesztés ez a nagy kedvesség, és pillanatokon belül kirobban belőle a vadállat.

-Ennyire félsz?- lépett ki az íróasztala mögül és elém lépett, mire lassan kibújtam YoonGi karja alól, ami eddig is a vállamat nyomta.- Hogy hazugságba menekültél inkább.

Erőtlenül biccentettem egyet, zavaromban ujjaimat kezdtem tördelni, hátha azzal valahogy levezetem a bennem felgyülemlő, fojtogató feszültséget.

-Orvosként megtanultam kezelni, hogy sok felelősség szakad rám, de az más. Én nem harcos vagyok, még ütni sem tudok rendesen.- vallottam be, ami a szívemet nyomta napok óta.

-Ezt megkérdőjelezném.- pillantott rám felhúzott szemöldökkel YoonGi, majd mikor felé tereltem minden figyelmem, az orrára mutatott, emlékeztetve, hogy elég szépen bemostam neki egyet a múltkor.

-Kérem, NamJoon-nim!- hagytam figyelmen kívül a mellettem álló férfit.- Azt sem tudom, mit kéne tennem. Egyszerűen tehetetlen vagyok, nem tudom hol áll a fejem, mire vállalkoztam.

-Megbeszélhetjük, ha tényleg ennyire meg vagy keveredve, amit meg is értek. Elmagyarázok egy-két dolgot, amit nekem is szabad elmondanom.- nézett rám kedvesen és lágyan elmosolyodott.

-Mit ért az alatt, hogy Önnek is szabad?- nyomtam meg az "is" szócskát, ami szöget ütött a fejemben. Ő a vezető, akkor mi lehet az, amit még neki sem szabad elmondani?

-Igen. Valamit csak más mondhat el.- biccentett YoonGi felé, aki egy halkat prüszkölve megforgatta a szemét, mire kíváncsian fordultam felé.

-Mit?

-Nem mondom el.- vigyorodott el a győztesek mosolyával, mire egy "tudhattam volna" arcot vágva felnyögtem a plafon felé fordítva a fejem egy pillanatra, és újra NamJoon-nak szenteltem minden figyelmem.

-Viszont WonWoo-t szeretném magam mellé tudni. Utána beszélhetünk, addig nem vagyok hajlandó semmire.- tettem keresztbe magam előtt a karom, hogy biztosítsam őket, ezt bizony halál komolyan gondolom.

-Te mondtad el neki, hogy itt van a fiú?- fordultam az idősebbik az öccséhez kis éllel a hangjában, amitől megborzongtam, de úgy tűnt, YoonGi-t cseppet sem hatja meg.

-Én. De csak kíváncsiságból, hogy ismeri-e. Hiszen milyen furcsa, egy hat éves kisfiú csak úgy idetévedt aznap este, mikor SeoEun is. Evidens, hogy valamilyen módon kapcsolatban álltak.- magyarázta YoonGi a valóban kézenfekvő gondolkodásmódját.- Már csak az a kérdés, hogy direkt hozta-e ide.

-Nos, Seo?- pillantott rám NamJoon türelmesen.

-Fogalmam sincs, hogy került ide, hisz én..- akadtam meg egy pillanatra, mert azt nem mondhattam, hogy a kórházban hagytam, mert meghaltak a szülei, vagyis nem én vagyok az igazi anyja.

-Hiszen te?- állt elém YoonGi és vélhetően magasabb személye miatt lekezelően nézett le rám.- Miért hagytad el a gyerekedet? Milyen anya vagy te? Pont egy ilyen lelketlen embert vártunk?

-Nincs jogod engem ennek nevezni.- sziszegtem az arcába mérgesen, majd hevesen kitaláltam egy hihető sztorit.- Az apjával élt eddig, nem tudom, miképp került ide.

-YoonGi, hagyd, nem tartozik ránk!- állította le testvérét NamJoon, mire a fiatalabbik egy szájrándítás keretében eloldalgott a közelemből. Nam egy erőtlen sóhaj után megrázta a fejét és elindult a kijárat felé.