Odaát [myg] ✓

Tizenhetedik

Nagyokat pislogva néztem körbe a viszonylag csendes, otthonos étteremben. Az alacsony asztalok egy magasabb emelvényen foglaltak helyet, kis fallal elválasztva, körülöttük ülőhelyként szolgáló párnákkal.

Levettük a cipőnket már az ajtóban, ahogy azt a tisztelet és a szokás tartja, és letettük azokat a kiszabott helyre. Nem sorakozott ott sok lábbeli, aminek bizonyos szempontból örültem, hisz sosem szerettem nyomorogni egy helyen, és így biztosan kapunk asztalt is.

Kicsit zavarban voltam, hisz újra elkezdtem izgulni, miszerint most valóban Min YoonGi-val jöttem el ebédelni, ráadásul kettesben vele, aki bármikor leharaphatja a fejem ismerve őt. Bár kétség kívül jobb fényben tűntette fel magát a szememben ebben a pár órában, hisz nem viselkedett egy zsémbes vénemberként, ahogy szokott, sokkal inkább egy kedves, játékos férfiként, mégis bennem maradt az a benyomás, hogy ez egy megbízhatatlan, bunkó alak.Leültünk az egyik szimpatikus asztalhoz, ami egy emelvényen volt, így pár fokos lépcsőn kellett fellépkednünk hozzá. Az asztal tipikus japán érzetű darab volt, alacsony, és csak ülve ér kényelmesen a mellkasodig, hogy tevékenykedni tudj rajta.

Levágtuk magunkat egymás mellé, majd az előre bekészített étlapot kezdtük kémlelni. Nem nagyon tudtam koncentrálni az előttem sorakozó temérdek ínycsiklandó falatra az első percekben, hisz YoonGi nagyon közel ült hozzám, pedig volt még vagy fél méter hely mellette, vagy akár több a másik oldalon. A térde alig érezhetően, de hozzáért a combomhoz. Nem tudtam levenni a szemem az összeérő végtagjainkról.

-Szerinted?- kérdezte hirtelen, mire végre visszarázódtam a valóságba és a fejemet megrázva fordultam az étlap felé. Kapkodva kerestem valamit össze-vissza vibráló tekintettel, hátha találok egy számomra szimpatikus fogást, ezzel elterelve a figyelmét a kérdéséről és ne tűnjek egy világi idiótának, hogy a lábainkat bámultam kábultan, nem is figyelve rá.

-Öhm.. Izé.. Persze.- motyogtam magam elé, mikor beletörődtem, hogy bizony nekem válaszolni kell. Reménykedtem, hogy egy eldöntendő kérdése volt.

-Azt mondtam, hogy nem tudok dönteni kettő között.- bökött a két ételre a hosszú ujjai közt tartott étlapon, majd újra a szemembe nézett, hogy megismételje az előző kérdését.- Szerinted?

-Öhm..- kissé égő pofával olvastam el újra meg újra a fogások neveit, amikre rámutott, vagyis próbáltam, hisz egyszerűen nem fogtam fel, mi szerepel a lapon, mintha diszlexiás lennék. Csak ugrált a szemem a betűk között, de nem tudtam felfogni, mit is olvasok. Összeszorítottam a szemem, majd újra kinyitottam, hátha azzal javítok valamit a helyzeten.

-Mi van?- vonta fel a szemöldökét értetlenül YoonGi, kapkodva a tekintetét köztem és a lap között, hátha azon van valami furcsaság.

-Nem tudom.. Nem tudom elolvasni.- motyogtam zavartan, továbbra is a betűket fixírozva. Tehetetlenül dörzsöltem meg a szemem, hisz zavaró volt, hogy tudom a betűket, de a jelentés meg a hangzás nem akar összeállni a fejemben.

-A pecsét. Még nem oldották fel.- nyögte maga elé kissé frusztráltan YoonGi, majd felém fordult teljes testével.- Fordulj ide te is!- intett magához.

Értetlenül és nagyon zavartan húzódtam a megfelelő helyre és pozícióba, ahogy kérte, bár fogalmam sem volt, mit akar, egyáltalán mi az a pecsét és hogy jön az ide, de nem kérdezősködtem, csak tettem, amire kért. Nem akartam nála kihúzni a gyufát a kérdezősködésemmel meg az értetlenkedésemmel, hisz annyit tudtam róla, hogy nagyon nem szereti azt a viselkedést.

-Add a kezed!- nyújtotta ki felém hatalmas tenyereit, mire rögtön elvörösödtem.

Nekem oda bele kéne raknom a kezem? Tudom, tudom. Már smároltam is vele, minek szűzieskedek itt egy szimpla kézfogástól. Viszont ez számomra egy nagyon különleges dolog, talán picit intimebbnek is érzem, mint a csókolózást, bármilyen furcsa. Valahogy az sokkal belsőségesebb, hisz csókolózni egy vadidegennel is lehet egy részegre ivós, taccsolós bár rejtett sarkában, de a kezét csak annak fogod, aki tényleg közel áll a szívedhez és fontos számodra.