Odaát [myg] ✓

Harmadik

A hatalmas buszpályaudvar egyik kinti padján ülve eléggé elkapott a hideg szél. Bár nem fáztam, azért éreztem az általánosnál hidegebb levegőt. Figyeltem a távolabbi úton elhaladó buszokat, autókat. Hiányzott a régi életem. Hiába tudtam, hogy WooSeok megcsalt, visszapörgetném az időt, és mindent máshogy tennék. Bár a vőlegényemet megutáltam, de ennyire rosszat még neki se kívántam volna. Nem akartam elhagyni WonWoot, vigyázni akarok rá, ameddig lehet, de ennek a vágyamnak annyi. Pokoli fájdalom volt kilépni a szobájából. Ahogy az ártatlan bociszemei csillogtak a félelemtől és a fájdalomtól, ahogy utánam nézett, szinte sikítani tudtam volna. Tekintete csak annyit sugallt: ne hagyj el! Istenem, annyira, de annyira kínoz a bűntudat. És az a legdurvább, hogy jobban fáj a picivel való elválás, mint WooSeokkal. Pedig őt már tényleg sose látom, és régebb óta ismerem, mint WonWoot. Nem tudom miért van bennem minden fordítva beépítve.

Bárcsak jobban átgondoltam volna az egészet. Akkor nem lennék ilyen bonyolult helyzetben. Talán az én hibám ez az egész.. Talán SihYouné.. Talán WooSeoké. Vagy mindhármunké. Igazából nem lehetne biztosan megmondani, ki a bűnös, hiszen "összedolgozva" tettük ezt. A vőlegényem megcsalt, a legjobb barátnőm lefeküdt a leendő férjemmel, én meg talán túlságosan hevesen és meggondolatlanul cselekedve kioltottam egy ember életét. Nem mintha nem én tettem volna a legfőbb bűnt. Milyen kecsegtető a helyzet, nemde?

A fölöttem csüngő régi óra egy hangos döngéssel jelezte, hogy éjjel három óra van. Összerezzentem a hangtól, ami kizökkentett a gondolataimból. Feleszmélve a pénztárcámból előkotortam a bérletemet, és vártam a buszt. Pár perc múlva egy járgány lassan le is parkolt előttem, és kinyitódott az ajtaja. Nem is figyeltem, hogy hova megy, mire szállok fel, csak menni akartam valamerre, messze. Talán jobb is, hogy vakon nekivágok a végtelennek, különben agyalnék azon, hogy jó ötlet volt-e arra menni, amerre.

Felléptem a lépcsőre, és futtában elhaladtam a vezető mellett.

-Jó estét.- suttogtam a sofőrnek, és felmutattam a bérletem. A bajszos bácsi fáradtan elmormolt egy köszönést, mikor én már levágtam magam az egyik első ülőhelyre, biccentett, majd fogadta a mögöttem lévő asszonyt, akinek a szoknyája mellett egy kisfiú bújt meg, és felugrott az egyik hátsó ülésre. Az anyja is elindult hátra. Mennyire hiányzik WonWoo.. A kisfiú a haja és a testalkata nagyon hasonlított az övére, ezzel még jobban összeszorította a szívemet a hiány vasmarka.

-Elnézést.- szóltam újra a sofőrnek némi hezitálás után, ugyanis leesett, hogy a csomagomat nem tudom egyedül eltenni sehova, azzal utazni meg egyenlő a lehetetlennel.

-Igen?- nézett rám, és sunyin végigmért tetőtől talpig. Ilyenkor hasznos, hogy egy fiatal nő vagyok, szinte rögtön készek teljesíteni minden óhajomat a férfiak.

-Tudna segíteni, hogy a csomagomat valahova eltegyem?- böktem a bőröndre.

-Levigyük a csomagtartóba?- egyenesedett fel.

-Nagyon megköszönném.- mosolyodtam el hálásan.

Miután a bácsi segítségével eltettük a bőröndömet és újra felszálltam a buszra, lehuppantam a legelső ülésre.

Nekidöntöttem a homlokomat az üvegnek, és a fülembe nyomtam a fülhallgatómat. A lágy dallam és a nyugodt helyzet ismételten beindította a gondolkodókámat.
SihYoun tuti össze fog törni, amint fülébe jut a halálhír. Nem ez volt a célom, szívem mélyén bántam is, hogy ennek így kellett végződnie. De valahol örültem is, hogy egykori barátnőm átérzi azt, amit én.

Esztelenül lefeküdt egy foglalt férfival, mintha az nem lenne bűn. Bár nem akkora, mint amit én tettem. Visszatekerni az időt már nem tudom.