Boruto és Kurama (Szünetel)

A küldetés

- Boruto -

- Héj, Sarada várj már meg! - üvöltöttem torkom szakadtából - Nem ér, hogy mindig itt akarsz hagyni. Ugye Mitsuki?

- Nekem teljesen mindegy. Ha te így gondolod, akkor én is.

- Boruto, csak azért, mert nem vagy képes időben ideérni én nem fogok rád várni. Már 12 perce ott kellene lennünk - türelmetlenkedett - Ha megint elkésünk soha nem leszek Hokage!

- Jaj, már megint ezzel jössz. Amúgy sem lennél az.

- Miért is?!

- Mert Hokage nem lehet egy ekkora idióta. Bár az apámat elnézve, még te is esélyes lehetsz...

- Ne merd leszólni a Hetedik Hokagét. Ő a példaképem.

- Hát eléggé sajnállak, egy ilyen példaképpel...

- Mit merészelsz?! Te csak egy kis elkényeztetett gyerek vagy!

- Miért te nem? - kérdeztem gúnyos mosollyal az arcomon - Vagy talán az anyuci nem világosított fel, hogy milyen jó dolgotok van?

- Elég legyen! - szólt közbe Konohamaru-niichan - Ha így folytatjátok soha nem lehet belőletek teljes értékű shinobi.

- Na, itt a másik Hokagebálványozó - gondoltam, miközben elkezdett valamit zagyválni a csapatmunkáról - Miért lesz mindenki ilyen izgazott, amint meghallja a Hokage nevet? Ez kezd idegesítő lenni.

- Boruto! Figyelsz te egyáltalán? - kérdezte Konohamaru-taicho - Miért nem érdekelek senkit...

- Úgylátom valakinek elkéne egy barátnő - céloztam finoman, mire engem céloztak meg.

- Miket beszélsz te idióta?! - kezdett közeledni felém Sarada - Shannaro! - vágott kupán - Hogy beszélhetsz ilyen tiszteletlenül a kapitánnyal?!

- Te meg mióta vagy ilyen erős? - kérdeztem két fájdalmas nyögés között - Nem kéne inkább mennünk? - mondtam elhaló hangon.

- Borutonak igaza van, indulás! - azzal a lendülettel Konohamaru-niichan felkapott a vállára, és elindultunk.

Útközben elgondolkodtam azon, hogy mi lehet az új küldetésünk. Talán rablók elfogása? Vagy egy fontos ember kísérése? Amint megérkeztünk, egy kedves női hang hallatszott. Igen, az anyámé.

- Köszönöm, hogy találkozhattam vele.

- Anya, te meg mit keresel itt? - kérdeztem kissé meglepetten - Mióta vagy itt?

- Ó, szia Boruto. Csak egy új küldetést kaptunk.

- Kaptatok? Kik?

- Hát én, Kiba és Shino. - válaszolta, mintha ez csak tetmészetes lenne - Nem emlékszel, meséltem róla, hogy régen mi egy csapat voltunk.

- Hm, rémlik valami... És mi a küldetésetek?

- Azt nem árulhatom el. Ez egy szigorúan titkos küldetés.

- Ahha, de te mikor voltál együtt velük?

- Oh, öhm, ha jól emlékszem, úgy 11 éve - mondta egy kínos kacaj kíséretében - De téged mióta is érdekel ez? - kérdezte azzal a tipikus gonosz anyás mosollyal - Mert én nem emlékszem rá, hogy valaha is kérdezted...

- Hehe, én sem - és átvettem azt a nevetést - De mindegy is, nem? Mindent bele!

- Boruto, csak tán nem megijedtél - mondta Mitsuki teljes higgadtsággal - Félsz az anyukádtól?

- M-miket beszélsz itt össze-vissza, még, hogy én féljek? Ez teljességgel lehetetlen...

Miután anya elment mi kerültünk sorra. Minden jó lett volna, csak ne egy macskát kelljen megint elfognunk.

- Szia - mondta Konohamaru-taicho a fiatal, félénk lánynak - Mi vagyunk a hetes csapat.

- Oké, máris keresem. Oh, meg is van. A mostani feladatotok, az egy falu őrzése.

- Oké, mondom a részleteket - kezdte Konohamaru-taicho, miután megkapta a lapot - Állítólag néhány bandita próbálja megvesztegetni a lakosokat. Ha bejutnának a falon bebülre, mindenkit megölnének. EZ EGY B OSZTÁLYÚ KÜLDETÉS?! - hüledezett - Mikor lettünk ilyen jók?

- Konohamaru-niichan, már alapból mi voltunk a legjobb csapat...

- Boruto, mondtam már, hogy ne nii-chanozz. Én a kapitányotok vagyok!

- Aha - mondtam tettetett érdeklődséggel az arcomon - Annyira jó színész vagyok! - gondoltam magamban - És, mikor indulunk?

- Öhm, már el kellett volna indulnunk...

- Akkor mire várunk még? - kezdtem a mondandómat - Induljunk már!

- Istenem, miért kell nekem ezt elviselnem... - sóhajtott fel Sarada.

- Ha jól emlékszem, te nem adtad át a Hokagénak a kérvényezést - kezdtem el gondolkodni - Szóval, ha valaki hibás az csakis te vagy!

- Pff, nem! Ez nem is igaz - kezdett elpirulni - És, ti sem mondtátok, hogy adjam oda...

- De attól még odaadhattad volna! - védekeztem - És engem már nem is nagyon aggasztott, hogy együtt vagyunk.

- Együtt? - kérdezte Mitsuki még mindig poker faceel - Szóval, ezért vagytok ilyen furcsák.

- Mi?! Hogy?! Dehogy! - mentegetőztem, de már hallottam, hogy valaki mögöttem megropogtatta a csontjait.

- SHANNARO!! - üvöltötte mikor elfutottam volna, de rájöttem, hogy nem volt hova.

- Auh! - hallattam egy fájdalmas felkiáltást - Ez meg mire volt jó?!

- Öhm, gyerekek indulnunk kéne - türelmetlebkedett Konohamaru-niichan - Ha így folytatjátok, nem fogunk odaérni, még naplemente előtt.

Mikor elindultunk, már dél körül járhatott az idő. Nagyon meleg volt, így lett eggyel több ok, arra, hogy siessünk. Épphogy naplemente előtt értünk oda. Nagyon fárasztó volt az út, és még őrködnünk is kellett. Miután megvolt a szokásos " nagy megtiszteltetés, hogy eljöttek hozzánk ", be is osztottuk, a zónákat. Mivel négyen voltunk, ezért négy rész volt. Én a hármas zónát kaptam. Az volt a legijesztőbb. Előtte, egy 5 méteres tisztás, ami után egy sőtéttölgy erdő következett. A tisztás közepén egy kis kút. Persze sötéttölgyből. Nem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom, ezért elkezdtem egyre beljebb barangolni az erdőben. Mivel jó a memóriám és tájékozódóképességem is van, ezért könnyen visszataláltam. De mire visszamentem, egy fekete hajú, olyan 25 év körüli férfi támaszkodott a kútnak. Úgy állt ott, mintha megsebesült volna. Alig bírta megtartani magát. Gyorsan odarohantam hozzá.

- U-uram! Segíthetek valamiben?

- Oh, te vagy az Naruto. Már nagyon régen találkoztunk. Lehet, hogy már nem is emlékszel rám. Én vagyok az, Sora. - nyögte ki, már félholtan.

- Sajnálom, én nem Naruto vagyok.

- Csss, kérlek halgass meg. Valami Akatsuki üldöz, és már el is találtak. Valószínűleg már nem sokáig fogok élni, ezért visszaadom, amit régen elvettem tőled. - azzal megérintette a hasamat, és valamit belém áramoltatott.

- Ááá! - üvöltöttem fel az égő fájdalomtól - Mit csinál? Ez fáj!

- Csak visszaadok valamit.

- Kérem, hagyja abba! - mondtam könnyezve a fájdalomtól - Én ezt nem akarom!

Erre a mondatra egy kicsit elbizonytalanodott, de nem állt le. Körülbelül 7 percig voltunk így, mire végre abbahagyta. Összerogytam, és annyit láttam, hogy a többiek a nevemet kiáltozzák, és rohannak felém. Aztán minden elsötétült.