Légszomj

2. Fejezet

Akárhogy próbáltam lebeszélni, nem hagyta magát. Körülbelül 2 percig sétáltunk teljes csendben, mikor összeszedtem az összes bátorságomat, és beszélgetésbe kezdtem. Nem minhta félnék tőle. Alapból nem vagyok egy beszédes ember.

-Te.. Khm.. Te mit csináltál a suliban ilyen későn. - Felém fordította fejét. Fekete kapucnit viselt, oldalt kilógott a haja. - Mármint... Öhm...

-Értem...- dörmögte, majd majdnem észrevehetetlenül közelebb lépett. - Öhm... A Haverokkal voltam.

- És... Ők hol vannak?

- Megijedtek, és leléptek. - nevettem, de ő teljesen komolyan pillantott rám.

-N...Ne haragudj... Azt hittem vicceltél.

-Nem erősségem.

- megint előre nézett. Az utcai lámpák fénye csak halványan engedte őt látnom.

-É...Értem... -Pár másodpercig csendben baktattunk tovább. - Mitől rémültek meg?-kérdeztem, hogy ismét megtörjem a kínos csendet.

-Tőlem. - hangja kissé elhalkult, ismét engem nézett. Szemei rémisztően csillogtak a sápadt lámpafényben. Majd mikor arckifejezésem elég rémült lett elmosolyodott. - Most vicceltem.

-

Áh...- erőltettem valami mosolynak nem nevezhető vicsort az arcomra. - Szóval... Mitől? - Az ellenkező irányba fordította fejét. Egyik kezét kivette zsebéből, és megvakarta vele homlokát.

-Ez...Bonyolult..

-Oh... R.. Rendben.. Bocsánat... -Ismét rám nézett.

- Nem haragszom. - ez a mondat mindnnel megnyugtatóbb volt. A srác magas volt, kidolgozott felsőtesttel, és elrémísztő stílussal rendelkezett. Nem érdemes a haragjáért harcolni. És tekintve, hogy egy alig kivilágított, üres utcán mentem kettesben Vele, nem is lenne jó, ha bármi hülyeséget mondanék, ezért ő hülyeséget tenne.

Na nem mintha félnék.

Még 15 perc sétából, értelmetlen csevegési próbálkozások végtelen hadából, és néhány kisebb kínos csendből állt a hátralévő út. A házunk kapuja előtt még megtorpantam. Hasonlóan támaszkodott fölém, mint a szekrénynél. Nem bírtam a szemeibe nézni.

-Szép a házatok. -szólt.

-Kö...köszi.. -elmosolyodtam, és piszkálni kezdtem a kabátzsebem cipzárját.

-Zavarban vagy? -kérdezte, majd lejjebb hajolt, mintha a tekintetemet keresné. Mély levegőt vettem, és belenéztem szemeibe. Most tűnt csak fel, hogy milyen élénk barnák.

-N...Nem... Kon... Kontaklencséd van?-Hirtelen felemelkedett, kezét zsebre tette.

-Öhm igen...Pár éve.

-Értem. -Hosszú ideig csak bámult szótlanul. - Én.. Megyek.

-Rendben. - azonban egyikünk sem mozdult.

-Köszönöm, hogy hazakísértél.

-Semmiség. Jó éjt.-elindult.

-Neked is.. - kiáltottam utána. -Majd..Hétfőn a suliban...látjuk egymást.

-Ja, ha ott leszek. - szólt vissza félvállról. Sóhajtottam egyet, majd bementem a házba. A szüleim vacsoráztak.

-Sziasztok! -köszöntem belépve.

-Szia. - feleltek. - Éhes vagy, Kicsim? - kérdezte anyu.

-Öhm.. Nem köszönöm... Sunmi hol van?

-Fennt alszik a szobájában.-közelebb léptem az asztalhoz.

-...Hogy van?

-Jobban. Napról napra. -elmosolyodtam, majd megsimítottam anya vállát.

-Igazi kis harcos. Nem adja fel, ne aggódj!-anya szemébe könny gyűlt.

-Olyan, mint Te. - felelt,

én pedig bíztatóan elmosolyodtam, és átöleltem.

-Felmegyek, én is lepihenek lassan.

-Rendben Kicsim. Menj csak!

-Jó étvágyat! - szóltam, és felszaladtam az emeletre. Elhaladtam a húgom szobája előtt, majd visszaléptem. Sunmi nyakig be volt takarózva a virágos paplanjával, aludt. Bementem, és egy puszit nyomtam a homlokára, majd visszavonultam a szobámba. Minden erőmmel igyekeztem elfelejteni Kwangjo rémisztően magávalragadó szemeit.

Azt hiszem kísérteni fognak az álmaimban.