Légszomj

9. Fejezet

Alig egy órával később, hogy elbúcsúztam Naratól Kwang felhívott.
-Hol az ördögben vagy? - kérdezte ingerülten. - Vagy húsz perce dobálom az ablakodat! Kezdenek elfogyni a kavicsok!
-Mi? Kwang! Egyszer be fogod törni!
-Nem, ha minimum a 20. kavics után leszel szíves kidugni a fejedet azon az átkozott ablakon! Nézz már ki!
-Nem vagyok otthon! - Pár másodpercig csak hallgatott.
-...Ez most komoly? - tette fel később a költői kérdést.
-Sőt, senki sincs otthon. A szüleim dolgoznak, a húgom pedig valószínűleg a gyermekmegörzőben van.
-Miért nem veled? - háborodott fel mégjobban.
-Mert a szüleim nem szeretik, ha sokat vigyázok rá. Szeretnék, ha élnék egy kicsit.
-És te ezt az időt a könyvtárban töltöd unalmas srácokkal?
-Namkyu nem unalmas! - kiáltottam - És ha éppen tudni akarod, nagyon jól szórakozom vele!
-Most is ott vagy?
-Nem, éppen...
-Akkor hol? - szakított félbe.
-Ezt próbálom elmondani! Két utcányira vagyok a házunktól.
-Maradj ott. Jövök. - jelentette ki határozottan, majd hallottam, ahogy elindul.
-Mi? Várj!
-Szia, Hercegnő! - kinyomta a hívást. Nagyot sóhajtottam, majd ledobtam magam egy út széli padra. Tíz percig csak ücsörögtem. Gondolkodtam. Biztos voltam abban, hogy Kwang előbb vagy utóbb meg fog unni engem. Már csak pár nap. Talán egy-két hét.
Megpillantottam a járdán. Elmosolyodott.
-Hol voltál? - kérdezte, mikor odaért hozzám.
-Nara-val voltam.
-Rendben. Mehetünk? - tette fel a kérdést teljesen természetesen.
-H...Hová..?
-Hát az iskolába! Vissza kell mennünk a pincébe! Körül kell néznünk.
-M...Most?
-Mikor máskor, cica? Vagy te élvezed, hogy belekeveredtél ebbe a gyilkosságba?
-Nem! Dehogy...
-Akkor meg menjünk! - megszorította a csuklómat, és maga után húzott. Én pedig szó nélkül mentem utána.

Az iskola mégy nyitva volt.
-Hogy megyünk be? - kérdeztem. - A portás megkérdezi majd, hogy miért vagyunk itt.
-Vedd le az inged! - szólt hirtelen, majd elkezdte kigombolni a legfelső gombomat. Ijedten ellöktem a kezét, majd a mellkasomhoz kaptam.
-Hé! Biztos, hogy nem! Nincs alatta... Semmi... És amúgy is... Ha ing nélkül mentem volna, akkor beengedett volna?
-Azt mondtuk volna, hogy a suliban hagytad. Ezért vagyunk itt. - Pár másodpercig bámultam, majd csak annyit mondott: -Gyere! - és elindult befelé. Megállt a porta előtt, és megfontoltan mondta az idős bácsinak. -Jó napot! A barátnőm a könyvtárban hagyta a telefonját. Felmehetnénk érte? - a bácsi kis ideig szótlanul pillantott felváltva rám és Kwangra, majd bólintott.
-Köszönjük! - mosolyodtam el, mire Kwang átkarolt és elindult velem.
-Gyere Hercegnő! - suttogta közben.
-Muszáj ezt?
-Naná. Most hazudtam, hogy a barátnőm vagy. Így jobban elhiszi. - Szememet forgattam. A bácsi már elmúlt 80. Szerintem két méterrel arrébb már csak egy fekete és egy színes pacát látott belőlünk. Nyilvánvaló volt, hogy csak azért csinálja, hogy bosszantson. Elérte a célját.
Észrevétlenül lebattyogtunk a pincébe. Kwang kulcsra zárta az ajtót.
-Ez... Feltétlenül szükséges..? - kérdeztem kissé aggódva. Akármennyire is próbálok hinni neki, még mindig lehetséges, hogy ő tette.
És hogy éppen belesétálok a csapdájába...
-Szeretnéd, ha valaki ránk nyitna? - Nem... Ez megint csak azért van, hogy felbosszantson. Kissé megráztam a fejem. -Jó. - még egyet fordított a kulcson, majd elindult befelé. Gyorsan utána kocogtam. Nem akartam lemaradni. Féltem. Szorosan mellette mentem, vállunk véletlenül, vagy szándékosan, de összeért.
Megálltunk az ajtó előtt. Komolyan rám nézett.
-Szeretnél kint maradni? - kérdezte. Pár másodpercig bámultam. Csak Bangsu holtteste jár a fejemben. Nem akarom még jobban belevésni. De... Ha Kwang a gyilkos, és most akarja eltüntetni a nyomait?
-Nem.. - ráztam meg a fejemet.
-Gyere. - Kinyitotta az ajtót. A bűz megcsapta az orromat. Amúgy is nehezen kaptam levegőt.
-Jézusom... - Szörnyülködtem, majd erősen megszorítottam az ingét. Óvatosan lehámozta magáról az ujjaimat, és lassan megközelítette Bangsu holttestét.
-Kwang...Talán csak baleset volt... Talán... Talán nem is ölték meg...
-Nincsenek... Sebei... - Jelentette ki. - A szája elkékült, a szemei bevéreztek.
-Ez... Azt jelenti, hogy...
-Megfulladt... - fejezte be a mondatomat halkan. - De semmi nyoma fojtogatásnak... Talán... - a falnak támaszkodtam. A tüdőm szinte könyörgött az oxigénért.
- Nem... Nem mehetnénk ki, Kwang? Én is mindjárt megfulladok... - szuszogtam.
-Körül kéne néznem.. - mondta. A falnak dőltem.
-Még... Még jobban, Kwang? - szóltam. A tüdőm egyre nehezebb lett. Minden lélegzetvétel mintha súlyokat pakolt volna rá.
-Chiyun... Kérlek, próbálj meg minél kevesebb levegőt használni...
-Mi? Miért? - rémültem meg.
-Valami nem stimmel. - Rázta a fejét, majd mellém lépett, és a nyakába fonta karjaimat-Gyere, menjünk ki... - Szuszogta Ő is. A szívem hevesen vert. Óvatosan megsimogatta a fejemet, hogy megnyugtasson, de csak még jobban aggódni kezdtem.
Lassan kivezetett a pincéből.