Légszomj

7. Fejezet

 Az 5. órám japán volt. A tanárunk beteg, ezért felügyeltek, Nara pedig éppen azt vezette le nekem, ma már harmadszorra, hogy milyen módon fogja elküldeni Kwang-ot melegebb éghajlatra, ha óra után az ajtóban fog várni. De nem így lett. Negyven előtt pár perccel kopogtak. Ő volt.
-Jó napot Tanárnő! - köszönt meglepő illedelmességgel, majd feltűnően keresni kezdett valakit a teremben. - A rajztanárom küldött, hogy Hyong Chiyun-t vigyem magammal az órára.
-Miért? - húzta lejjebb a szemüvegét a felügyelő tanár.
-Nem indokolta. De véleményem szerint Chiyun kivételes rajztehetségére lesz szükség, hogy segítsen bemutatni a a térgeometriai árnyékolást. - Elkeseredetten próbáltam visszafogni a nevetésemet ezen, Nara pedig éppen agyérgörcsöt kapott, amiért én most vele fogok menni, ha akarok, ha nem, és Ő nem tehet semmit.
-Értem. Ez esetben... - A tanár rám nézett, jelezve, hogy induljak. Nara-ra pillantottam.
-Beteszem a táskádat a szekrénybe. - mondta, szeme csillogásán látni lehetett, hogy valahol a 3. agyérgörcsnél tarthat.
-Köszönöm - súgtam majd kiballagtam Kwang mellé az ajtón.
-Hali, Hercegnő! - köszönt, majd zsebre rakta kezeit.
-Menjünk... Rajzra. -mondtam, mire kacagott. - Mi az?
-Komolyan azt hitted, hogy rajzra viszlek?
-Természetesen nem... - Feleltem. - Akkor hová megyünk? - Pár másodpercig hallgatott, aztán halkan megszólalt:
-Gyere...- intett az ujjával, majd elindult, én pedig kissé habozva vele tartottam.
-Ez most komoly..? -szóltam, mikor elindult a földszint alatti emeletre vezető lépcsőn.
-Miért?
-Hát... Azt hittem vicceltél a pincés dologgal...
-Melyik része volt mulatságos? - vonta fel szemöldökét értetlenül.
-Igazából... Egyik sem... Csak...
-Ahj, gyere már! - megragadta a csuklómat, és magával rángatott. - Nem halsz bele... Ez csak egy pince. - Nem is a pincével van baj...
-Sötét van. - szóltam, mikor leértünk. Kevesebb fény volt, mint aznap este a folyosón.
-Tényleg, Sherlock? Fel sem tűnt... - Tapogatózni kezdett zsebében, és előhúzta a telefonját. Azzal világított. - A pincét évek óta nem használják, így a világítást sem volt értelme meghagyni. - Látszott. A halványkék falakról már kopott a vakolat, az üres polcokon vastagon állt a por. A levegőnek dohos szaga volt, és teljesen biztos voltam, hogy a hely tele van patkányokkal és pókokkal.
-Azt hittem, ezt a helyet zárják.
-Így volt. Tavaly októberben elloptam a kulcsot, amíg a portás nem figyelt. Mivel senki nem jön ide, ezért nem is tűnik fel egy árva léleknek sem, hogy nincs a helyén a kulcs. - Ezzel kénytelen voltam egyet érteni.
- Csak úgy elloptad?
-Persze.. Legalább legyen valami haszna ennek a helynek, ha csak annyi is, hogy ide jövök a haverjaimmal lógni. - Ezt most értsem úgy, hogy a haverja vagyok? De jó nekem...
-De... Biztos volt valami oka, hogy bezárták... Lehet hogy veszélyes...
-Ahj, Hercegnő, ez csak egy pince... - Kwang telefonja villódzani kezdett, majd egy éles pittyenéssel megszűnt a fény. - Oh, baszd meg. - sziszegte. - Ennek is most kell lemerülnie?
-Fúj...-szóltam. A dohos szag egyszerre eltűnt, és valami még rosszabb vette át a helyét.
-Én is érzem...
-Itt megdöglött valami! - befogtam az orromat. - Nem mehetnénk ki?
-Még csak most jöttünk be! Vegyél egy mély levegőt, és az orrod hozzászokik.- Vonakodva megtettem amit kért.
-Működik ... Honnan tudtad?
-Abban a könyvben olvastam, amit tegnap kivettem a könyvtárból. A, mint Anatómia... Még jó, hogy az ABC elején kezdtük. Mit csináltam volna, most, ha a Z, mint Zombi-t veszem ki?
-Jó kérdés. - Ahogy mentünk tovább, a szag egyre erősödött. Elértünk a folyosó végére, ahol egy kopott, feltehetően fehér ajtó volt, ami egy kisebb terembe nyílt. Bementünk.
 Nem tudom mekkora lehetett pontosan a szoba. Nem láttam jól a sötétben, de pici volt. Egy-két asztal volt csak benne, és üres polcok. Kwang az egyik asztal fiókjához sétált, és kutakodni kezdett.
 A szemem lassan megszokta a sötétséget. Valami kirajzolódni látszott előttem az egyik sarokban.

-A...Az mi...? - kérdeztem rettenetesen halkan. Még én is alig hallottam a saját hangomat. Kwang még egy darabig zörgött, majd felkiáltott.
- Áh! Ez az! Tudtam, hogy itt hagytuk. - egy kattanás, és hirtelen halvány fény szökött a szobába. Zseblámpát talált.
- Van ott valami... - súgtam ismét.
-Hm? - fordult meg Kwang is, és a sarokba világított. Megfagyott bennem a vér. Mozdulni sem bírtam. Ő védően elém kapta karját, és a háta mögé tolt.
-K...Kwang...-nyöszörögtem.
Belefúrtam fejemet a fekete pólójába, de a szemem elől nem tűnt el az a dolog.
-Shhh..! - súgta. - Maradj itt..
-Ne..Ne.. - a sírás fojtogatott. Erősen megszorítottam a karját.
-Chiyun, kérlek... -lehámozta magáról ujjaimat, és elindult. A kezembe temettem arcomat. Lassan, de a tőle megszokott határozottsággal odasétált. Leguggolt, majd egy évezrednek tűnő másodperc után felém fordult. - Ha..Halott. - dadogta. Hangja feltűnően mély volt, halk, és biztos.
-Nem! Nem! Oh ne! - a tétova mondat remegve hagyta el ajkaimat, és lassan elhalkult. A fiatal fiú holttestét kezdtem bámulni. - Most mit csinálunk! Kwang... Ha megölték, akkor... Mi...Istenem! - Éreztem ahogy a kezem remegni kezd. Kwang óvatosan rátette nagy tenyerét vállamra, mire én rákaptam a tekintetemet, és hatalmasat léptem az ellenkező irányba.
-Chiyun... - szólt, majd elindult felém, én pedig hátrálni kezdtem, ameddig a hátam nem simította a poros falat. -Ugye... Ugye nem hiszed azt, hogy én voltam?! -  indulatos volt.
-Ki ez?! - kiáltottam veszetten, mire szusszant egyet. Lehajtotta a fejét, és mélyen felelte.
-K..Kim Bangsu... - súgta. -De... De esküszöm, hogy nem én juttattam ide! - A szívem egyre hevesebben vert. Kwangjo... Képes lett volna....?
-Miért hinném ezt el?! - kiáltottam, majd teljes erőmből ellöktem magamtól.
-Mert sosem hazudtam neked! Miért öltem volna meg, Chiyun? Egy kurva helyért matekon? Komolyan?! - teljesen kikelt magából, és teljes erejéből a falhoz szorította a két csuklómat.
-Kwang... - suttogtam. A hangom elcsuklott, a szemeim pedig megteltek könnyel. Behunytam őket, arcomat elfordítottam Kwangjotól. - Kérlek, engedj el... Esküszöm, nem szólok senkinek, csak engedj elmenni! - sírtam. - Én... Én megesküszöm...
-Chiyun... - szólt. Szorítása lazább lett. - Sosem bántanálak... -Magához ölelt. Akármilyen veszélyes is volt, akármennyire is próbáltam, nem tudtam ellenállni. Túl erősen szorított, és túlságosan biztonságban éreztem magamat karjai között... Biztonság... Sosem gondoltam volna, hogy ez a szó fog egyszer eszembe jutni Park Kwangjo-ról. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben. Keservesen zokogtam. A szívem egyre jobban feszítette mellkasomat, a tüdőm nem tudott megtelni oxigénnel. Bajba kerültem... Istenem, mekkora bajba kerültünk! Nem.. Kwang... Ő biztosan nem képes ilyenre! Kwang ... Csak egy bajos kamasz... Nem is olyan gonosz, mint hittem... Vagyis... Miket beszélek? Hisz' csak 48 órát töltöttem vele! És biztosan van oka, hogy az egész suli retteg tőle! Mekkora idióta vagyok!
-Ne, Kwang, kérlek! - löktem el magamtól, majd szememből újabb könnycseppek törtek elő. Éreztem, ahogy a lábaim elgyengülnek, lassan elvesztettem az egyensúlyomat. Kwang gyorsan utánam kapott, és leültetett a földre.
-Shh..Shh.. - mondta, majd felemelte a fejemet, hogy az szemeimbe nézhessen. -Jól figyelj, Chiyun! Vegyél mély levegőt! Nem ájulhatsz el! Szedd össze magad, kérlek! - lassan, tagoltan beszélt, majd a lábaimra állított. Úgy éreztem, mintha a tüdőm elnehezedett volna. Tudtam levegőt venni, de nem jutottam oxigénhez. Erősen megszorítottam Kwang igét.
-Vigyél ki innen, kérlek! - suttogtam, mire felkapott, és rohanni kezdett velem..

.