Majd... [Min Yoongi f.f]

1

Fülsértő csipogásra ébredek fel, és avval a lendülettel, ahogy az ijedtségemben átfordulok, nem is, inkább ugrok, a jobb oldalamról a balra, csapok rá, majd baszom falhoz reggeli teljes erőmmel a gumi szélekkel és gorilla glassal ellátott ébresztőórámat. Nem véletlen, hogy ilyen, ugyanis ez a mozdulat a reggeli megszokott rutinomhoz tartozik. Apámtól kaptam ezt a speckó szerkezetet, miután csak ebben a tanévben - és még csak szeptember 24-e van - már hét órát tönkretettem, 9 alkalommal aludtam el, a telefonom képernyője betört, amikor arról szólt a reggeli, horrorba illő hang, pedig csak a kedvenc szeneszámom alapja volt, és két alkalommal szüleim keltettek. A többi nap hétvége volt. Bár annyira nagyon nem izgat, ha kések, az első óráim úgysem szoktak valami érdekesek lenni.

Most, hogy már ébren vagyok, összeszedem magam. Vagy nem. Örök szerelmem szorosan ölel, olyan jó így, meleg, jó illatú testéhez hozzá bújni. Igen, az ágyamról beszélek, tegnap húztam rá friss ágyneműt, ilyenkor még a szokottnál is jobban utálok felkelni. Persze, mint minden jó, ez is véget ér, köszönhetően annak, hogy anyám kinyitotta az ajtómat, ordibálva, hogy "ki az ágyból", Holly kutyám pedig rám ugorva nyaldos össze-vissza. Kénytelen, kedvtelen ülök fel kezemben életemmel, kissé összeborzolom buksiját, puszit nyomok nyakába, majd leteszem a földre, had menjen amerre akar. Boldogan, tudván, hogy elvégezte reggeli teendőjét szalad ki a konyhába, valószínűleg nyalizni apámnak, hogy dobjon neki valami kis desszertet a reggelije után, ami kenyérben, fánkban és egyéb hasonlókban merül ki. Igazi édesszájú csajszi. 

Szekrényemből kikapom az első kezem ügyébe akadó ruhákat, felveszem azokat, a fürdőben elintézem a reggeli rutinomat, azaz, fogat mosok, kezdek valamit fakuló, mentazöld hajammal, felveszek egy szemüveget, hogy takarja valamennyire a szemem alatti karikákat, és készen is vagyok. Tudom, nem nagy cucc, de lusta vagyok minden egyébre. Kimegyek anyámékhoz a konyhába, ahol apámmal egy nagy szendvicset majszolnak közösen, ami másoknak talán furcsa lehet, de a szüleim közt még most, több, mint 20 év elteltével is dúl a láv, felkapom az asztalról két becsomagolt kis szendvicsemet, egy üveg vizet a hűtőből, amiket az előszobába lévő hátizsákomba dobok, felkapom az egyik fekete sportcipőmet, kis kínai, márkátlan, de a célját tökéletesen teljesíti, fekete oversized, zipzáros pulcsimat magamra aggatom, táskámat hátamra kapom, végül egy "elmentem" kiáltás után a suliba indulok. Keményen 300 méterre, vagy még annyira se található a hatalmas épület, amiben tanulok. 

Beérve jóformán síri csend fogad, csak a portással futok össze, akinek egy intéssel köszönök. Nem, nem korai voltam, késtem, ami nem meglepő. Talán több kéne, mint az a 20 perc a felkelésem és a tanítás kezdete között. De nem. Kell nekem az az alvás. Felvánszorgok az első emeletre a négyből, jobbra pedig a harmadik ajtón kopogás nélkül benyitok, ahol az angoltanár és osztálytársaim is felém néznek.

-Jó reggelt, késett a busz. - sandítok a tanár felé, de közben szép komótosan a helyemre sétálok, ami a terem legközepén található, ahol egyedül ülök.

-Milyen busz Suga? Tudtommal itt lakik az iskola mellett. - néz rám értetlenkedve a tanárnő. Igazából semmi bajom vele, kedves, harmincas éveiben járó nő, akinek mindene az ikergyermekei.  Erre csak megvonom a vállam.

-Tudja tanárnő, lábbusszal járok iskolába, épp ezért, mert itt lakok egy köpésre. - Mrs. Kim csak megrázza a fejét hitetlenkedve, de annyiban hagyja. A többiek közt van aki nevet ezen a megszólalásomon, de a több, mint két együtt töltött évünk alatt már megszokták a stílusom. A tanárnő folytatja a megkezdett órát, pontosabban, hogy miről is lesz szó, ugyanis csak 4 percet késtem, nem rég jött be Ő is. 

Az előttem ülő Namjoon barátom hátra fordul felém, vörös, bedagadt szemekkel, vörös orral, felpuffadt arcokkal. Már csak a szürke haja mellé hiányzik a szakáll és elmehetne Mikulásnak. Mit ne mondjak, nem kicsit lepődök meg rajta.