Majd... [Min Yoongi f.f]

15

Úgy tűnik fel fog cserélődni nálunk a nappal és éjszaka. Fél éjfél (a/n: nem beszólni, szeretem használni!) van, mi pedig az asztalnál ülve, én ujjam tördelve várom, hogy hívjon minket Mr. Jeon, hogy közölje a vizsgálat eredményét. Nem szól senki semmit, csak a feszült csönd van, amiként figyeljük az asztalra kitett telefonokat, várva valamelyikünké megszólaljon. Viszont nem a várt hang szakítja félbe tevékenységünket, hanem a nagy csendben dobhártyaszaggatóan hangos kutyaugatás. Kook és Jin egyszerre felpattanva a székeikről, futólépésben mennek az ajtóhoz, amin pont benyit az egyik rendőr, aki erősítésként figyel ránk. 

-Undorító féreg. - morog a bajsza alatt, de mégis érthető, mit mond.

-Mi történt? - Jin aggódva néz a tisztre.

-Megint egy levél. Egy szakkörről hazamenő diákkal küldte. Nem meri idetolni a képét a mocsadék. - azzal át is nyújtja a borítékot, amit összeráncolt szemöldökkel vizslat. 

-Köszönjük a munkáját, kér esetleg egy kávét, vagy valami harapnivalót? - még ebben a helyzetben is hozza a törődő formáját, a papírt pedig odaadja JungKooknak, aki ugyanúgy reagálva nézi a zárt üzenetet. Visszatérve hozzánk Jiminnek nyújtja át. Neki is ugyanaz a reakciója, majd felnyitja, kihúzza a szellősen írt lapot. Elolvasása után az asztalra csapva mindkét kezével éri el, hogy mindenki teljes figyelmét neki szentelje. 

-Utolsó rohadék. Megölöm. - vérben forgó, könnyes szemeivel mered a lapra, amit Nam elhúzva előle, magunk elé helyezi, hogy mi is elolvassuk.

"Mennyire fontos számodra a hugicád?"

-Már a családjainkat is teljesen bevonja. Aljas... - nem bírja Nam befejezni, ugyanis megérkezik a várva várt hívás. Mivel engem hív, így én veszem fel értelemszerűen.

-Mi az eredmény? - támadom le egyből a legfontosabb kérdéssel, ami bennem van.

-Remélem ültök. Jó volt a feltételezésetek, Jung Hoseok húsa volt benne. Meg egy ezüstlánc. 

Itt szédültem meg, a telefon kiesik a kezemből, valószínűleg betörve még jobban, sípol a fülem és semmit nem hallok, látom a többieket, beszélnek hozzám, de nem tudom felfogni, tudom, hogy itt vannak, de valahogy olyan, mintha egy burokba lennék. Látásom is elhomályosodik, a gyomrom émelyeg. Még az utolsó pillanatban erőt tudok venni magamon, elrugaszkodva a sarokba lévő szobanövény elé térdelve adom ki gyomorsavamat és azt a kevés vizet amit a nap folyamán bevittem szervezetembe. Marja a torkomat, de csak a féktelen sípolás az ami leköti figyelmemet, meg a gondolat, a tudat, hogy az az elmebajos komolyan megtette. Komolyan kolbászt csinált legjobb barátaim egyikéből. Anyámék pedig majdnem megették. Erre még jobban csak öklendezni tudok, az inger miatt, de semmi nem képes feljönni, csak fuldoklok tőle. 

Néhány percnyi szenvedés után múlik csak el a koponyaszaggató hang, teljesen leizzadva, könnyáztatta fejjel, lassan, a falba támaszkodva tápászkodok fel. A nyakláncon jár az agyam, amit nagy harcok árán, de megvettük a fiúkkal Hobi előző születésnapjára, amit azóta egyszer sem vett le. Nem tudom mennyit állhattam a semmibe meredve, de nem hiszem, hogy túl sokáig, ugyanis még egy ember öklendezik nem is olyan messze, a mosogatónak támaszkodva, Jin. A többiek, kissé sokkoltan ülnek, Jimin kifejezetten idegesen.

-Szóltatok a levélről? – kérdem meg őket, ugyanis a mobilom már az asztalon lelt nyugalomra ismét, már a hívás megszakadva. Egy bólintást kaptam válaszul, miszerint igen.

-Apa úgy egy óra múlva lesz itt. - fejbiccentéssel jelzem, hogy tudomásul vettem.

-Nem veszi fel. - morog idegesen Jimin. Kérdőn nézünk rá, mire meg is magyarázza. - Hugi. Nem veszi fel a telefonját. - pár érintés után ismét a füléhez emeli a készülékét. Ujjaival a combján dobolva, várja, hogy felvegye a hívott. Úgy a negyedik csengésre, amit a csendben mi is hallunk, kinyomják. Néhány másodperc múlva megszólal, amire egyből reagál. Na igen, hülye szülői szokások, ne a gyerek pénze menjen, amit ugyanúgy ők fizetnek ki, de mindegy.