Majd... [Min Yoongi f.f]

14

Ahogy visszaértem a többiekhez, Kook apja el is köszönt tőlünk, várta a munkája. Azóta itt ülök és felügyelem a gyereket Nam társaságában. Hogy lehet ellenni ennyire egy állat társaságában? Én legfeljebb csak néhány percet nyavarom Holly-t, ha olyan kedvem van. Szemeim ragadnak le, de nem akarok elaludni. Felelősséggel vagyok irántuk. 

-Aludj nyugodtan. - húz vállára NamJoon. Már épp tiltakoznék, de nem hagyja. - Figyelek, ne aggódj. Majd váltunk később. - bólintok, mert tényleg nem tudom nyitva tartani a szemeimet. Viszont, ez így nem valami kényelmes. 

-Gyertek akkor be. Nincs kedvem felfázni. - nehezen álló helyzetbe vergődöm magam. Kooknak is intek, hogy húzás van befelé, és szerencsére most az első jelzésre hallgat, bemegy előttem, utánam pedig Nam zárja az ajtót és élesíti a riasztót.

Bent csak a kanapéra tudok fókuszálni, hogy ledőlhessek rá. A szó szoros értelmében beborulok, és nagy robajjal beleérkezek. Finom illatok terjengenek a levegőben, gondolom Jin és Jimin, vagy csak simán Jin befoglalta a konyhát. Viszont semmi energiám még enni se. Besüpped mellettem a kanapé, és Nam befekszik mellém, de ha jól veszem ki, felül. Mint valami báburól, úgy veszi le rólam kabátomat és dobja mellénk, visszadől és magunkra húzza a hatalmas plédet, ami a kihúzott ülőgarnitúra végében árválkodott eddig összegyűrve. 

-Te? - már bemélyült, álmos hangomon szólalok meg. Ennyiből is tudja mire gondolok.

-Jin ébren van. Lelkére kötöttem, hogy figyeljen, de lecseszett, hogy ezért szólni mertem és küldött pihenni. - Ujjait hajamba vezetve játszadozik tincseimmel, amire már rá férne egy festés, amit én egy kellemes sóhajjal fogadok és nem telik sokba, már alszom is. 

-SUGA! - nem tudom, hol vagyok, ki vagyok, fiú vagy lány, hogy nézek ki, melyik testrészem merre. Az első amit realizálok, hogy fáj a jobb kezem. Aztán, hogy valaki fájdalmasan nyög mellettem. Még a végén szívroham visz el.

-TUDOD, KIT IJESZTGESS BASZOD! - még nem tudok gondolkozni, semmi csípős nem jut eszembe, zsong a fejem.  Ülő helyzetemből visszadőlök, lefejelve valakit. Fasza, egymást nyírjuk ki. Körülnézve már minden megvan. Csak az nem, hogy miért kellett ilyen ébresztőben részesülnöm. Csúnyán meredek Jiminre, aki seggén ülve mellettem néz fel rám morcosan. Hah! Még neki áll feljebb? - Mi az?

-Tudod te, hogy milyen nehéz téged felkelteni? Egyébként meg... - nem mondja végig, könnyezik és tartja vissza a hüppögését. Komótosan, de leguggolok elé.

-Egyébként? Ennyire fájt? Chim, tudod, hogy nem bírom, ha felkeltenek. Maga.. - megrázza a fejét, miszerint nem emiatt sír. - Hé, Chim, megijesztesz. Mi a baj? - megsimítom a vállát, mire kitőr belőle az elfolytott sírás. 

-B... borí.. ték. - nyögi ki hüppögések közepette. - Jin.. nél. Kony... ha. 

-NamJoon, figyelj rá. - megyek is a konyhába, ahol Kook és Jin vérmesen nézi a fehér, zárt borítékot. Namot pedig kizárt, hogy ne keltette volna fel az, hogy lefejeltem, a tekintetét is éreztem magamon, ezért tudtam hátranézés nélkül is, hogy otthagyhatom Jimint. - Miért nem nyitottátok ki? - kérdésemmel kizökkentettem az eddig meredten bámulókat, mostmár rám figyelnek.

-Neked van címezve. - bólintással veszem tudomásul, és ki is nyitom.

"Kutya, őrök... Mit ne mondjak, elég ostobák vagytok. Remélem a szüleid élvezik a vacsorájukat."

-A KURVA ANYÁDDAL SZÓRAKOZZ, NE VELEM! - a hangom mintha nem is a sajátom lenne, rekedtes, mély, de közben valahogy egy magasabb hangszínt is megüt. Jobb zsebemből kirántom a telefonomat és tárcsázom is anyukám számát. Elsőre nem veszi fel, másodjára már igen.

-Szia kicsim! Mi újság? Mikor jösz haza? - édesanyám vidám, csicsergő hangja nagyon minimálisan megnyugtat. De nem eléggé.

-Kaptatok húst? - normális hangerőn, de feszülten teszem fel a kérdést.

-Igen, képzeld, a szomszéd néni hozott friss sütőkolbászt. De honnan..

-HOZZÁ NE NYÚLJ! - üvöltök rá anyámra. Ilyet még sose csináltam, hallom is szinte, ahogyan meglepődik.

-Miért? - félve teszi fel a kérdést. 

-Csak ne. Mindjárt ott lesz néhány rendőr, ne kérdezősködj, csak add oda nekik.

-De mé...

-Ne kérdezősködj, ezegyszer kérlek, jó okom van rá, de nem mondom el a büdös életben sose. - szinte már könyörgöm, fél füllel pedig hallom, ahogy Kook is beszél, minden valószínűséggel apjával, mivel küldte az illetőt hozzánk. - és adj egy elsősegély ládát is, lehetőleg olyat amiben minden van.

-Megijesztesz kicsim.

-Értem ne aggódj, nem nekem kell. Leteszem, szia. Ja és... Szeretlek. - kinyomom a hívást. A körülöttem lévők, időközben betévedt Jimin és NamJoon is, tátott szájjal néznek rám. Tudom, fura. Nem szoktam kimondani. Jó ha egy évben egyszer, vagy csak poénból. Súlya nem szokott lenni. De most úgy érzem, erre szükség volt. Bár lehet evvel még nagyobb riadalmat szereztem anyámnak. Viszont muszáj tudnia. Ahogyan a többieknek is. Jelentőségteljesen végigvezetem a tekintetemet rajtuk, még mielőtt megszólalok, hogy tudják mindannyiójuknak szól. - És titeket is. Mindannyiótokat szeretem, titeket is a családom részének tartom. 

Viszont az ezt követő fulladásra nem számítottam. Mind egyszerre vonnak szoros ölelésbe, abba az igazi, fullasztó, csonttörő ölelésbe. 

Tudom, rövid rész, de úgy érzem, hogy ennek itt kell végét vennem.