Most jelenképpen úgy érzem semmihez nincsen kedvem. Azaz érzés, hogy iskolába kell menni elszomorít mégis boldog vagyok, hogy találkozhatok az osztálytársaimmal. Nyáron elkezdtem sportolni milyen jó is... Az első edzésemen senkit sem ismertem azt sem tudtam, hogy hová kéne mennem de szerencsémre az egyik lány odajött és megmutatta, hogy hová is kéne mennem átöltözni. Az hittem az alapozás nem lesz ennyire fárasztó aha ez csak álom volt. Mindenem fájt azt se tudtam, hogy mit csináljak annyira fájt. :( De minden edzést egyre jobban bírtam és a futást is hisz nem voltam olyan sportos alkat. Az első három meccset kihagytam mert nem fértem bele a keretbe de utána már csak azon kaptam a fejemet, hogy mindig utaztunk valahova. Ez jó és szép lett volna ha nem történik meg az a dolog.
Ahogy elkezdődött az iskola csak a sulira, a zenére és a sportra koncentráltam ezzel kimeritve magamat. Nyáron megismerkedtem az edzéseken a felnőttekkel is. És ott volt ő akiről nem is hittem, hogy ennyire szimpatikus lesz számomra. Minden edzésen volt egy személy aki nagyon sokat segített nekem nagyon kedves volt velem és átéreszte, hogy milyen nehéz lehet nekem ilyen sok dolgot megtanulni. Ez a sport amit elkezdtem az a kézilabda volt. Soha életemben nem képzeltem el, hogy én egyszer is kézilabdázni fogok de mégis itt vagyok. Hát minden edzésen ott voltam de nem éreztem azt, hogy fejlődtem volna persze az edző azt mondta... aha... Na mindegy. A lényeg az, hogy a felnőttek új kapusa ugye egyből szimpatikus lett igaz 9 évvel idősebb mint én de valamiért olyan furcsán éreztem magam a közelébben. Nem is gondoltam magamról, hogy olyan lennék de lehet, hogy ez csak gyerekes felángolás vagyis csak ezt hittem. Az egyik meccsre ahogy utaztunk észre vettem, hogy engem nézz azt hittem, hogy csak megnézte, hogy jól vagyok-e vagy valami de nem mert egész úton nézzet ami kicsit zavarba hozott. HOGY MI? ezt gondoltam. Nagyon furcsa volt az egész... De egész meccsen szintén engem nézzet és hazafelé is. Ezek után néhány dolog történt köztünk de nem olyan dolgok hanem ilyen, hogy ölelés, beszélgetések (ha azt beszélgetésnek hívhatjuk, hogy megkérdezte, hogy mizu?) ez vagyok én nem bírok megnyílni mások felé. De pár hónappal később valami megváltozott már nézett nem engem olyan sokszor inkább mást nézett és egem ez zavart lehet mégis belészerettem ez lehetetlen hisz én is meg ő is lány ez kizárt dolog. Nagyon furcsa még mindig nem tudom megemészteni nem mintha elitélnék másokat csak nekem ez akkor is furcsa.
Eddig ennyi remélem tetszett. Tudom nem valami jó történet de még csak most kezdtem el írni történeteket szóval még kezdő vagyok. Nézétek el ezt nekem.
