Minden reggel arra kellek, hogy miért kell élnem miért születtem meg én egyáltalán. A szüleim azt mondják, hogy szeretnek de ez nem igaz legszívesebben a föld alá kívánnak vagy azt, hogy bár meg se születtem volna. Minden egy kínszenvedés amelyet végig élek a suliban és itthon. Nem értem miért rossz ha csak egy kicsit lustálkodok vagy miért rossz az ha egy kicsit is másképpen csinálok valamit. Én ezt már tényleg nem értem... Minden szülő jön azzal, hogy bezzeg az ő korukban milyen nehéz volt az, hogy suli mellett is otthon kellett segíteniük. Jó van benne igazság de akkor is én ezt minden megélem otthon segítek ahogy csak tudok mindent megteszek cserébe még egy dicséretet sem kapok vagy azt, hogy "köszönöm". De inkább kezdem a legelejétől.
Emma vagyok 16 éves és Londonba járok iskolába. Nincsen sok barátom de nem is bízok meg bennük igazán ez miatt vagyok elégé befelé forduló. Már általános iskola óta ilyen vagyok. Miért?Hát azért mert folyton kaptam a megjegyzéseket a külsőmre és a személyiségemre egyaránt. Ez konkrétan nem zavart igazán csak már akkor amikor az egyik osztálytársam születésnapján elmondtam neki, hogy tetszik egy srác aki az ő angol csoportjukba jár. Persze más nap már az egész osztály tudta. Miért is hittem azt, hogy megbízhatok bennünk. Folyton csak vele csúfoltak egész végig, ja és a legjobb az, hogy a fiú ezt meg is tudta és azt üzente osztálytársammal, hogy szívesen járna velem csakhogy barátnője van. Na akkor jött el az a pillanat mikor már nem akartam élni. Egyre jobban magamba zárkóztam és nem beszéltem meg senkivel a problémáimat csak magamba fojtom. A szüleim se igazán törődtek velem csak a húgommal, hogy ő milyen jó tanuló és, hogy miért nem tudok olyan lenni mint ő. De tudtam, hogy ez nyolcadik után úgyis megváltozik... Vagyis csak hittem új lappal kezdtem a középiskolát minden jól ment remekül tanultam kilencedikben.
Most tizedikes vagyok és innen már kicsit érdekesebb a történet...
