Merengő: történetek Rose Granger-Weasley emlékeiből

Lezáró fejezet

Ahogy teltek a napok egyre többet voltak együtt. Délutánonként együtt mentek le a kastély parkjába. Ilyenkor An és Lysa mindig tanult, hiszen két héten belül elkezdődött a vizsgaidőszak. Sabian is sokszor követte ezt a példát, bár ő volt az, aki a legtöbbször hiányzott a találkozókról. Ekkor senki nem tudta, hogy merre jár, vagy mit csinál, még Franky sem. Mindig csak annyi volt a kifogás, hogy a könyvtárba megy tanulni. Az idők során Matthew és Franky is összebarátkoztak. Gyakran hármasban Golybliztak Chelesttel.

Chelest betartotta az az igéretét nővérének, hogy többet nem járnak majd tilosban, addig a napig, míg június 8-án megrendezésre nem került az utolsó kvidicsmérkőzés. Mind a lelátókon ültek és együtt szurkoltak a Hugrabugnak. A Hollóhát-Hugrabug meccsen, ahol Bethany Meyer a huszadik percben elkapta a cikeszt.

Nagy volt az öröm, így mikor Chelest feldobta, hogy menjenek Merengőzni, még An sem tiltakozott. Az irodában a szokásos rend fogadta őket, annyi különbséggel, hogy Granger-Weasley igazgatónő asztalán, szépen, évfolyam szerint csoportosítva ott volt az összes vizsgakérdés. Anastasianak sikerült lebeszélnie a testvérét és a barátait arról, hogy ne olvassák el azokat, így rögtön rátértek a lényegre. Mind az emlékes szekrénynél álltak, és válogattak, mikor Matthew felkiáltott.

-Hé, Chelest, ezt nézd!- erre Chelestia oda is szaladt. Mat az asztal mellett állt. Az asztalon volt egy emlékes fiola, és azt tartotta a kezében.

SKYLER MALFOY.

-Malfoy? Akkor a rokonom! De ki lehet az? Még sosem hallottam róla.

-Akkor itt a megfelelő alkalom.- mondta Mat és már ott is volt a Merengő mellett.

Azzal el is kezdődött az utazás. A Roxfort nagykapuja előtt álltak. Egy nő sétált arra. Fekete csuklya volt rajta, de a ruhája még így is kihangsúlyozta karcsú alakját. A fekete abban az időben nem volt furcsa, hiszen pár nappal a Roxforti csata után vagyunk. Rengetegen gyászolnak, barátokat, családtagokat, fantasztikus embereket veszettek el mindnyájan.

Na, de térjünk vissza a nőre. Elsőre talán fel sem tűnik, de a nő mellett egy apró gyermek totyogott, fekete köpenyben, amitől csak a gyermek méretét láthatták. Ahogy közelebb ért már a fekete pólya is látszott a kezében, melyben egy újszülött aludt, némán ártatlanul. Nem selytve semmit, sem a múltról, sem a jövőről. Közben a nő az ajtóhoz ért, és bekopogott. Pár másodperc múlva, egy kimerült, gondterhelt nő nyitott ajtót. A vendég szólalt meg először.

-Minerva McGalagony?

-Én, volnék Mrs. Malfoy, de maga mit keres itt? Nem ajánlatos ezekben az időkben magának mutatkoznia.

-Tudom. De nem volt más választásom. Kétségbe vagyok esve.

-Hallgatom. Ezek meg kik?- pillantotta meg a két csöpp lánykát.

-Kérem, nem lehetne inkább, hogy bemenjek, mint maga is mondta. Nem jó nekem, ha meglátnak.- McGalagony intett, hogy térjenek be. Rögtön az irodájába rendelte őket, és mindet leültette. Narcissa levetette köpenyét, így jól látszott gondterhelt arca, majd segített a nagyobbik lánynak is levetkőzni. A gyermeknek, ahogy levették kabátját, rögtön előbukkantak sötét, göndör fürtjei.-Nem tudtam mit tenni. Nem tudtam kihez forduljak. Igéretet tettem. Nem hagyhattam magukra a gyerekeket. De nem vagyok képes felnevelni őket, tudva, hogy kik is ők. Főleg ha a férjemet az Azkabanba zárják- hadarta a nő.

-Luciust fel fogják menteni, de mondja meg kik ezek?- Narcissa nagy levegőt vett majd folytatta.

-Tudja, ők Delphina és Skyler Denem. Tuddjaki és a testvérem gyermekei.-A hangja remegett, és már a sírás kerülgette. Az újonnan kinevezett igazgatónő, bár igazán lesokkolta őt a hír, csak komolyan meredt a földön ülő gyermekre, akinek az arcan óriási mosoly ült, és akinek az apja annyi életet tönkretett, majd a Mrs. Malfoy ölében alvó csöppségre nézett, aki békésen szunyókált mit sem sejtve a szülei rémtetteiről.