Again

3. rész

Szomorú gondolataimból és halk szipogásomból egy erőteljes kopogás zavart ki. Gondoltam, csak Apu lehet, Ő szokott így kopogni.
-Gyere.-mondtam, és letöröltem egy kósza könnycseppet.
Háttal ülve az ajtónak hallottam, hogy belép, de nem szólal meg. Vártam pár percet, aztán gondoltam én kezdek el beszélni.
-Sajnálom Apu, nem akartam bunkó lenni, de tudod, hogy ez nagyon váratatlanul ért, és nem tudtam mit tegyek. -mondtam nagyokat sóhajtva, és megfordulva ráemeltem tekintetem.
De nem Apukám állt előttem.
Ő volt az.
Csak állt ott egy ideig, majd én is megálltam vele szemben.
Nem szólt, csak közelebb jött, mire én oldalra döntöttem a fejem. Lassan, óvatosan felemelte a kezét, és letörölt egy könnycseppet szemem sarkából. Érintésétől kirázott a hideg.
Pár percig csak a szemembe nézve fürkészett, majd megszólalt. Szinte suttogott.
-Mia, annyira sajnálom.
Szomorú hangjától újra záporozni kezdtek a könnyeim, és szívem mintha darabokra tört volna.
-Kérlek ne sírj, hidd el tudom, hogy én vagyok a világ legnagyobb idiótája, hogy itt hagytalak. Őszintén sajnálom.
Olyan őszinteséggel mondta, hogy nem tudtam nem hinni neki. Hirtelen elfelejtettem, mennyi csalódást okozott nekem, és engedtem, hogy magához húzva megöleljen. Egy ideig csak álltunk így, aztán az ágyamhoz húzott, én pedig befeküdtem a meleg takaró alá. Egy pillanatig habozott, majd Ő is letelepedett mellém. Fejemet mellkasára helyeztem, és halk szuszogását hallgattam. Utolsó emlékem, hogy a hajamat simogatja, engem pedig elnyom az álom.

Másnap reggel alig bírtam kinyitni a szemeimet, fájtak a sok sírástól. Oldalra néztem, de nem volt ott senki. Eszembe jutottak a tegnap este történtek, és először hatalmas szomorúságot, majd egy kis boldogságot éreztem.
Az ágyamon ülve gondolkodtam, mikor a szemben lévő ház ablakán valaki kihúzta a függönyt. Hirtelen megijedtem, hogy biztosan úgy nézhetek ki, mint egy élőhalott. De Ő csak elmosolyodott,intett egyet, és elsétált az ablaktól.
Én is felálltam, hogy kinyissam az ablakot, és a hideg szél rögtön felébresztett kábaságomból. Elmentem lezuhanyozni, és fogat mosni, majd felkaptam a sportruhámat, és beléptem a konyhába.
-Jó reggelt! -köszöntem.
-Jó reggelt!- mondta kedvesen Anyu. -Figyelj kicsim... -kezdte volna, de félbeszakítottam.
-Ne Anyu, semmi baj. Nagyon csúnyán viselkedtem, de egyszerűen sok volt nekem ez egyszerre. Ma átmegyek, és bocsánatot kérek Aidan szüleitől.
-Rendben, megértelek. -mondta, és egy puszit nyomott az arcomra.
-Na mentem futni, majd jövök. - kiabáltam ki az ajtóból.

Az utcán elkezdtem bemelegíteni, és már a fülhallgatómat is bedugtam, mikor valami megfogta a derekam.
Ijedtemben elejtettem a telefonomat, ami hatalmas csattanással esett a földre. Megfordultam és csodálkozva néztem az előttem álló srácra.
-Aidan! Te megbolondultál? A szívbajt hoztad rám. Uramisten!- azzal fekaptam a telefonomat, amin szerencsére csak a fólia tört be.
-Ne haragudj, nem tudtam, hogy ennyire megijedsz majd! - nevetett fel.
- Szerintem te is megijednél, ha valaki mögéd osonna! -kiáltottam.
-Jaj na, mondtam hogy ne haragudj!- húzta csábos mosolyra az ajkait és közelebb lépett. -Egyébként sem osontam mögéd, még a ház ajtaját is elég hangosan csaptam be, de úgy tűnt nagyon elgondolkoztál valamin vagy -itt egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán - valakin.
-Persze, csak szeretnéd. - böktem meg a mellkasát, de közben elpirultam, így győztesen elmosolyodott.
-Na most, ha nem bánod, én elmegyek futni. - mondtam jelentőségteljesen.
-Nem bánom, elmegyek veled!
-Nem meghívásnak szántam. -mire felnevetett.
- Pedig úgy hangzott!-megint az az idegesítő mosoly a képén. Egyszer még letörlöm onnan.
-Vedd úgy, ahogy akarod!- ezzel bedugtam a fülhallgatómat, és elindultam, Ő pedig csendesen kocogott mellettem.
Csak ekkor vettem észre, hogy most csak egy laza pólót visel, és egy sportgatyát.
Nem volt az a kigyúrt állat, de az nem is állt volna jól neki.
A maga módján izmos volt, látszott, hogy nem csak futni szokott. Sötét haja össze vissza állt, most nem volt beállítva, mint tegnap este.
Arca még mindig olyan tökéletes volt. Bár az évek elteltével sokat változott. Persze a kisfiús vonásai eltűntek, és helyette egy egészen férfias csontozatú arcot figyelhettem meg. Legszívesebben végig húztam volna kezemet arca vonalán, de nem tehettem, és inkább elfordítottam a fejemet róla. Így is már rengeteget bámultam. Te jó ég! Remélem nem vette észre.
Végre az utat és a zenét figyeltem, és kikapcsoltam egy kicsit.
A futás mindig is megnyugtatott, és most az sem zavart, hogy Aidan is ott volt velem.
Csendben tettük meg az utat, míg vissza nem értünk a házunkhoz.
Lihegve álltunk meg, és míg én kifújtam magam, addig Ő felém fordult.
-Tudod - mondta, és közelebb lépve kisimított egy tincset az arcomból - Régen sokkal többet mosolyogtál. Bárcsak most is ezt tennéd.
Majd egy szomorú mosoly kíséretében otthagyott. Én csak meredtem magam elé, majd lassan besétáltam a házba.

Sziasztok! Azt szeretném kérni, hogy ha kicsit is tetszik nektek a történet, és kivácsiak vagytok a folytatásra, akkor azt jelezzétek nekem egy vote-tal vagy kommenttel.
Innen tudom, hogy érdemes folytatni. Köszönöm!