Again

4. rész

Bementem a szobámba, és csak gondolkodtam.
Miért mondta ezt?
Ez nem valami baráti gesztus volt. Vagy de?
Nem tudom már, mit gondoljak.
De Ő sosem érezne semmi mást irántam barátságnál.
És bárcsak én is csak barátként tekintenék rá.

Kiskorunkban folyton együtt lógtunk.
Egyszer az oviban a lányok elkezdtek gúnyolni, mert csak Aidan volt az egyetlen, aki foglalkozott velem.
Sírni akartam, de nem tudtam. Csak álltam ott, ők meg nevettek rajtam. Aztán jött Aidan, mellém állt, megfogta a kezem, majd így szólt:
-A legjobb barátomat senki sem bánthatja.
Erre a lányok megdöbbentek és elszaladtak.
Visszagondolva erre a szép emlékre elmosolyodtam.
Mindig is nagyon szerettem, hiába kicsi voltam. Tudtam, hogy milyen sokat jelent nekem.
A költözésük előtt pár héttel fogadtuk meg egymásnak a játszótéren, hogy sosem hagyjuk el egymást.
Akkor még nem tudtuk mi vár ránk...
Elszakítottak egymástól minket, és ez összetörte a szívem.
Nem akartam azokra az időkre visszagondolni, így inkább úgy döntöttem, hogy megnézek egy filmet.
Unalmasan telt a nap, ahogy a másnap délelőtt is.
Furcsálltam, mert Aidan mintha eltűnt volna.
Átmentem reggel hozzájuk, de az Anyukája azt mondta, hogy elment valamerre.
Nem értettem, hová mehet, hiszen itt még nincsenek barátai.
Este semmi kedvem nem volt még aludni, így a telefonomat nyomkodva feküdtem az ágyamon, mikor hirtelen jött egy üzenetem.

Aidan:
Mássz ki az ablakon.

Mia:
Mi? Te megőrültél. Dehogy mászom ki. Anyuék megölnének.

Aidan:
Kérlek, csak most az egyszer.

Mia:
Fuuu. Legyen.

Gyorsan felkaptam a pizsamámra egy pulcsit, és halkan kinyitottam az ablakot, majd kimásztam.
Hirtelen valaki megragadta a kezem, és futni kezdett.
-Aidan! Mit csinálsz? Hová megyünk? És miért kell szaladnunk?
-Ne kérdezősködj, csak fuss.

Pár perc múlva elértünk az út végére, ahol a játszótér volt. A játszóterünk. Nagyon meglepődtem, hogy újra elhozott ide. Amióta elment, csak nagyon ritkán járok ide, főleg akkor, ha nagyon szomorú vagyok.
Látva megdöbbent arcomat, elmosolyodott és lefeküdt a fűbe, majd megpaskolta a mellette lévő helyet.
Gondolkodás nélkül lefeküdtem mellé, és együtt néztük a csillagos eget.
Olyan meghitt volt ez a pillanat, hogy azt hittem, csak álmodok. Csend telepedett ránk, de nem az a kínos csend, hanem a megnyugtató fajta.
Hallgattuk a tücskök halk ciripelését, és néhány lény zümmögését.
Pár perc múlva azonban én törtem meg a csendet.
-Miért hoztál ide? -kérdeztem, majd felé fordítottam a fejem, hogy lássam arcát, amit most megvilágított a Hold.
Elmosolyodott, majd megszólalt.
-Csak azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen. Akár csak egy pillanatra is.
Sóhajtott egy nagyot, majd megint mindketten hallgattunk egy darabig.
-Elmondod végre?
-Mégis mit? -kérdezte, mintha nem tudná, mire gondolok.
-Hogy milyen volt az életed, miután elmentél.
Láttam, hogy nem igazán szeretne beszélni róla, de fogta magát, teljes testével felém fordult, és elkezdett mesélni.
-Tudod, mikor megtudtam, hogy elmegyünk, teljesen összezuhantam. Rohadtul nem érdekelt senki és semmi más, csak az, hogy téged itt kell hagyjalak. Nehezebb volt, mint bármi más az életemben. 10 éveshez képest elég komoly gyerek voltam.
Mikor elmentem, nem volt kedvem sokáig semmihez. Szép helyen laktunk, mindenem megvolt, kivéve egy valami. Téged.
Elkezdtem suliba járni, de évekig nem barátkoztam senkivel. Aztán hetedikben odajött egy lány. Haverkodtunk azt hiszem, vagyis én nem láttam benne semmi többet. Jól éreztem magam vele, vicces volt.
Sokat meséltem neki rólad, talán túl sokat. Néha még Mianak is hívtam.
Mindegy. -itt mintha egy kicsit elpirult volna, hiszen ezzel fejezte ki, hogy milyen sokat gondolt rám- De egy nap, azt mondta, hogy remélem sikerült már elfelejtenem téged, és meg akart csókolni. Ellöktem magamtól és soha többet nem beszéltem vele. Aztán gimibe kerültem. Senkinek nem beszéltem rólad, de nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád. Volt pár barátnőm, de úgy igazán egyik sem érdekelt. Inkább kezdtem az az egyéjszakás fiú lenni, persze nem mindennapos szinten.
Mikor megtudtam, hogy visszaköltözünk, azonnal összepakoltam, szakítottam az akkori barátnőmmel, és jöttem.

Letaglózott amit mondott. Nem gondoltam volna, hogy Őt is ennyire megviselte a költözésük és a hiányom. Hiányoztam neki, ettől a gondolattól majd kiugrott a szívem a helyéről.

-Tudom, hogy nem kerestelek, de nem tudtam mit mondhatnék. Nem akartam sem a Te, sem a saját szívemet sem fájdítani. Azzal, hogy olyan messze voltunk egymástól, azt hittem az lesz a legjobb, ha elfelejtelek.

Ekkor kigördült az első könnycsepp, amit elkezdett követni a többi.
Közel hajolt hozzám, vészesen közel, és letörölte arcomról a cseppeket.
- De soha nem sikerült. -mondta, és éreztem mentolos leheletét az arcomon. Hihetelenül közel volt hozzám, és tudtam, mire készül, de nem hagyott nyugodni valami.
-Ígérj meg valamit! -mondtam suttogva.
-Bármit!-és elmosolyodott.
-Soha többet nem hagysz el.-mondtam, sírástól küszködve.
-Soha többet. -mondta, mostmár komolyan.
-Ígéred? -kérdeztem félve.
Megint ledőltünk a fűbe, összekulcsolta kezeinket, felemelte, és az ég felé tartotta, majd mélyen a szemembe nézve válaszolt.
-Ígérem.