Again

12. rész

Pár perc múlva mindketten felkeltünk a földről.
Aidan elment a mosdóba, hogy leszedje magáról a száz réteg lisztet.
Én a konyhában maradtam egyedül, a kavargó gondolataimmal.
Megmostam a kezem és az arcom, majd a konyhapultra dőlve, belehajtottam a tenyereimbe az arcomat.

Millió érzelem kavargott bennem.
Fogalmam sem volt, hogy mi volt ez az egész.
Vagy egyáltalán most mi van köztünk?
Próbáltam tisztán gondolkodni, de az emlékek, az érzések egyszerre árasztották el az elmémet. Percekig álltam így, és észre sem vettem, hogy Aidan visszajött, míg meg nem szólalt.
  -Mi a baj? -mondta lágy, könnyed hangon.
Még mindig nem voltam képes felegyenesedni, és megszólalni sem.
Hallottam lépteit közeledni, aztán két erős kezet éreztem meg csuklómon, amik lefejtették tenyereimet arcomról.
  -Hm?
Pillantásától, most is, mint mindig, szívem kihagyott egy ütemet, de a kétségbeesésem még most sem hagyott alább.
Nem tudtam megszólalni.
Mit mondhattam volna?
Szomorúan lehajtottam a fejem, ennyire még soha életemben nem voltam összezavarodva.

Puha ujjaival megemelte állam, hogy újra a szemembe nézhessen.
Aztán pár pillanat múlva lassan magához húzott.
Bőrömet kellemes bizsergés járta át, ahogy megérintett.
Elvesztem karjai között, míg Ő lágyan simogatta a hajamat.
  -Nem lesz semmi baj. -mondta. Hangja most határozottan, de mégis megnyugtatóan csengett.
Melegség járta át a szívem, és kétségeimet próbáltam félre rakni pár percre.
Hisz Ő itt van. Velem. A többi meg lesz, ahogy lesz.

Percek múlva szétváltunk, és befejeztük a palacsintasütést, ami a történtek miatt maradt abba.
Mikor végeztünk, befészkeltük magunkat a kanapéra, és bekapcsoltuk a tv-t.
Csend telepedett ránk, miközben valami ismeretterjesztő filmet néztünk.
  -Elmondod? -kérdezte hirtelen, mire én felé fordultam.
  -Mit mondjak el?
  -Amit nem akartál a kávézóban megbeszélni. -mondta rekedtes hangon, amitől még a hideg is kirázott.
  -Öm... -haboztam. -Igen. -már el is felejtettem, hogy azért jöttünk el, hogy el tudjam ezt mondani Neki. Bár legszívesebben eltemettem volna ezt a  témát, nem tehettem.
Aidan kiváncsi tekintettel fürkészett, és letette a dohányzóasztalra a tányért, majd teljes testével felém fordult.
Én is letettem a tányérom, csak hogy pár másodperc alatt összeszedjem kavargó gondolataim, majd felé fordultam.
Ebből nincs menekvés.
  -Két éve kezdődött. -sóhajtottam. -15 voltam. Jött egy új fiú az osztályba. Aranyosnak, és kedvesnek tűnt. Persze az összes lány odavolt érte. Még én is. -mondtam, és egy pillanatra Aidanre néztem, akinek idegesség tükröződött a tekintetéből. -Jóba lettünk. Közel került hozzám. Mellette egy kicsit...-mondtam, de nem tudtam, hogy fejezzem be.
  -Mi egy kicsit Mia? -kérdezte, és tudtam, hogy kezd dühös lenni.
  -Egy kicsit kevesebbet gondoltam Rád. Összejöttünk, és hosszú évek után úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Nem volt teljes, de jobb volt, mint előtte. Rendesen bánt velem, már már túlságosan is figyelmesen. 5 hónap telt el. Egyik este, Adam sokáig itt maradt.
  -Szóval Adam. -tette hozzá, és elfordította fejét.
  -Igen. Szóval tíz óra körül lehetett, és én mondani akartam neki, hogy jobb lenne, ha hazamenne. -mondtam, és éreztem, ahogy a fájdalom keserűen járja át a testem.
-De Ő nem akart menni. Elkezdett fogdosni, le akarta venni a pólómat. Nem engedtem neki, és kiabáltam vele. Soha nem láttam előtte olyannak. Borzasztóan erőszakos volt, én nagyon féltem, így megpofoztam. De ezzel csak rontottam a helyzeten. Megragadta a kezemet, és.... -nyeltem egy hatalmasat, de a gombóc a torkomban nem tűnt el. -nekilökött az üvegasztalnak, ami szilánkokra tört alattam. Abban a pillanatban lépett be Apu, aki elhúzta mellőlem Adamat, Anyu pedig mellettem ült, mert egy szilánk beleállt az oldalamba. Nem tudtam mozogni. Hívták a mentőt, és kórházba kerültem. Rengeteg sebet szereztem, amik soha nem fognak eltűnni. Adamat feljelentettük. De mivel Ő is kiskorú, nem ment börtönbe. Azóta, nem láttam. -fájdalmasan fújtam ki a levegőt. Kibuggyant az első könnycsepp.
  -Istenem Mia! Borzasztóan sajnálom. Ha itt vagyok Veled, ez soha nem történt volna meg. -mondta és megfogta kezeimet, majd egy apró puszit hagyott rajtuk.
  -Nem, ez nem a te hibád. Nem tudtam, hogy nem bízhatok benne. -mondtam.
Aidan kezeimet arcára helyezte. Éreztem a bőréből áradó hőt. Meleg lehelete csiklandozta a kezemet.
  -Soha, de soha többet nem engedem, hogy bárki bántson. Ígérem, hogy mindig melletted leszek. -mondta, majd magához húzva nyomott egy puszit a homlokomra, és szorosan megölelt.
És én tudtam, hogy az Ő karjaiban biztonságban vagyok.

A hétvége csodálatosan telt.
Rég nem voltam már ilyen boldog.
A suliba beérve rögtön elmeséltem mindent Haileynek, aki csendben hallgatta végig mondandóm. Valameddig.
  -Megcsókolt?? URAMISTEN!! -ugrándozott, mire én felnevettem, de az emlék hatására el is pirultam.
  -Igen. -mondtam, fülig vörösen.
  -Na és, jól csókol Aidan? -kiváncsiskodott.
  -Hailey!! -kiáltottam. -Hangosabban nem lehetne? - nevettem el magam újra.
  -Ha szeretnéd. -és már majdnem kiabálni kezdett, de időben megállítottam.
  -Ne kiabálj bolond! -már együtt nevettünk, mint két ütődött.  -Na megyek, kezdődik az órám. Majd találkozunk. -intettem neki, mire Ő is intett, majd mindketten elindultunk az egyetlen külön óránkra.

Nem igazán történt semmi érdekes, egészen az utolsó óráig. Kicsengő után az aulánál haladtam el, mikor megláttam valakit. Vagyis, valakiket.
Majdnem elfelejtettem.
Meghan.
Miért kellett visszajönnie?
Miért kell mindig elrontania mindent?
Mégis mi a francért beszélget Aidannal?
Ja, hiszen ő a pompom csapat kapitánya.
Bármikor beszélgethet a focicsapat egyik tagjával.
Aki ráadásul kihetetlenül jóképű és aranyos is.
Tipikus, hogy Meghan megpróbálja belemélyeszteni a karmait.
Hangosan felnevetett, és megütötte Aidan karját, mintha valami annyira baromi vicces lenne.
Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon.
  -Mit nézünk? -kérdezte kiváncsian Hailey, majd Ő is feléjük kapta a fejét, mire Ők is ránk néztek. Amint tudatosult Haileyben, fintorogva fordult felém, én pedig már készültem volna elslisszolni, mikor Aidan utánam kiabált.
Basszameg.
  -Mee, hová sietsz? -kérdezte, hatalmas mosollyal az arcán.
  -Öm.. haza? -próbáltam viccesre venni a figurát, hogy nehogy azt higgye, hallgatóztam az előbb.
  -Beszélünk majd később? -tette fel az újabb kérdést, amitől egy picit megnyugodtam, de muszáj volt rákérdeznem.
  -Igen. De mit akart Tőled az a hárpia? -szaladt ki a számon.
  -Meghan? -vonta fel a szemöldökét, majd egy másodpercre elgondolkodott, aztán elmosolyodott.    -Nyugi semmit, csak a házit kérdezte meg. -mondta lazán.
  -És miért pont Tőled? -faggatóztam tovább összehúzott szemöldökkel.
  -Nem tudom Mia, de nem is érdekel. -mosolygott, majd szorosan megölelt.
Hailey arcáról le sem lehetett vakarni a mosolyt, és egy szivecskét rajzolt a levegőbe. Én csak megforgattam a szemem, majd lassan elhajoltam Aidantől.
  -Most mennem kell, majd találkozunk. Jó edzést! -mondtam mosolyogva.
-Okés, köszi. Vigyázz magadra, írj ha hazaértél!-mondta, mire én intettem Neki, és Haileyvel együtt kisétáltunk az iskolából.
  -Hát ez totál beléd van esve. -mondta, mire én kérdőn fordultam felé.
  -Mi, dehogy. -tudtam le ennyivel.
  -Vigyázz magadra, és írj, ha hazaértél!! -mélyítette el a hangját, mire felnevettem.
  -Legfőképp azóta ilyen, hogy elmeséltem Neki az Adam sztorit. -mondtam, a cipőm orrát bámulva.
Hailey egy szót sem szólt, csak megszorította a kezem.
Pontosan tudta, miről van szó.

Másnap későn keltem, így nem volt időm kávét inni. Gondoltam majd a suliban veszek. Na ez sem jött össze.
Majdnem mindegyik órán dolgozatot írtunk, így szünetekben a padon fekve  aludtam. Végre kicsengettek az utolsó órámról, így én rögtön az automata felé vettem az irányt.
Tudtam, hogy ha most nem veszek, akkor nem jutok haza, mert az utcán alszom el.
Bedobtam a pénzt a gépbe, ami kiadta egy pohárban az éltető italom. Boldogan fordultam meg, de valaki hirtelen nekem jött, így a kávé a felsőmön landolt.
  -Idióta! -mondtam, majd rögtön a foltot kezdtem el tanulmányozni a fehér felsőmön.
  -Ne haragudj Mia, véletlen volt, nem figyeltem. -erre felnéztem, és Markkal találtam szembe magam. Az évfolyamunk második legjobb pasija. Körülötte a barátai susmorogtak valamit. -Tényleg nagyon sajnálom. -mondta újra szemeimbe nézve. Kellemes barna szemei voltak, haja hátra volt zselézve, arcáról most -a szokásostól ellentétben - komolyságot olvastam le.
  -Semmi baj. Már mindegy. -mondtam, majd már ki is akartam kerülni, de újra megszólalt.
  -Esetleg meghívhatlak egy kávéra valahol, hogy kárpótoljalak? -kérdezte, mire a barátai húú-zni kezdtek. Erre Mark hátrafordult, és csak egy pillantást vetett feléjük, mire ők elhúzták a csíkot.
  -Köszönöm, de inkább hazasietek, hogy levegyem ezt. -mutattam nevetve a foltos felsőmre, ami egyébként az egyik kedvencem volt eddig. Bár jobban szerettem kávéfolt nélkül.
  -Akkor gyorsan hazaviszlek, ha benne vagy. -mondta, mire egy kicsit elgondolkodtam, de végül rábólintottam.
Nem lehet baj belőle.
Vagyis azt hittem.