🥀Vak szerelem🥀

🌹~Seventeen~🌹

Október 8., Csütörtök.
Egy hét telt el a kirándulás óta, és elegem van. De tényleg. Össze vagyok zavarodva, kétségbe vagyok esve, és ideges vagyok.
Noel a kirándulás első napja óta levegőnek néz, és nem tudom miért. A nagy baj az, hogy nem emlékszem semmire. Az utolsó emlékem az volt aznap, hogy Alex a karjaiba vett. Aztán otthon ébredtem fel.
Ma sem megyek suliba, mint ahogy egész héten egyik nap sem, mivel csúnyán megfáztam. Alex eddig minden nap kitartóan látogatott én pedig nem győzök neki elégszer bocsánatot kérni amitt, hogy az elmúlt pár hétben elhanyagoltam. Noel miatt. Akinek..semmit sem jelentek. Hiába pazaroltam rá az időmet.
Tegnap Alex azzal búcsúzott el, hogy holnap (vagyis ma) egy nagyon fontos dolgot akar nekem mondani. Ezzel bevallom eléggé felcsigázott, és hiába kérleltem, hogy mondja el rögtön, azt mondta ez egy komoly téma, nem szabad csak úgy kibökni, aztán meg lelépni. Ezért hát nagyon türelmetlenül vártam a délután kettő órát.
Bing beng... Ez a csengőnk! Lelkesen pattantam ki az ágyamból, és szinte sprinteltem az ajtónkhoz.
-Na végre!-ugrottam a nyakába vidáman. Alex nevetve ölelt meg, majd az ajtót maga után becsukva, rám nézett.
-Felkészültél egy komoly beszélgetésre?-sóhajtott.
-Egész nap csak erre vártam!-mondtam gyorsan.
-Rendben. Gyere.-invitált a lépcső felé, én pedig követtem.
A szobámba érve lehuppantunk az ágyamra egymással szemben, és beállt a kínos csend.
-Emlékszel arra a napra amikor bejöttél a kórházba, és a testvérednek neveztél?-kérdezte.
-Igen. Nem értettem hogy miért kezdtél el sírni.-bólintottam.
-Jogosan sírtam.-csuklott el a hangja, majd a táskája felé nyúlt. Érdeklődve néztem, ahogy egy összegyűrt fényképet húz ki onnan, majd a kezembe nyomja. A képen egy nagyon bájos kislány volt látható, nem lehetett több hat évesnél. Egy gond volt. Fogalmam sem volt hogy ő kicsoda.
-A húgom. Volt.-suttogta halkan Alex, én pedig értetlenül néztem rá. Hogy lehetett neki egy huga, ha most nincs? Vagy ha van, én miért nem láttam?
-Két éve...kirándulni mentünk. Én, anya, apa és Emily. Az idő nagyon ködös volt...és...jött az a kocsi...apa próbálta kikerülni...de nem tudta. Túl hirtelen történt az egész, én azonban mégis lassított felvételként éltem meg. Tisztán láttam, ahogy Emily tehetetlenül nézi a felé őrült sebességgel közeledő járművet, majd az utolsó hang amit tőle hallottam, csupán egy halk sikoly volt...ennyi érted?! Hat éves volt! Miért nem élhetett tovább? Neki miért nem lehetett családja, saját háza, munkája? Hiszen ő is csak egy lány volt. Egy lány, aki mint minden vele egy idős, vagy ezerszer elképzelte a következő szülinapját, és szinte biztos volt benne hogy ott minden cukorból lesz, és csokiból. Egy kislány, akinek élete utolsó kérése csupán az volt, hogy játszak vele Barbie-sat. És én, a hülye kamasz bátyj, ezt sem tudtam megadni neki! Ennyit sem voltam képes megtenni érte..-sírta keservesen Alex. Soha nem láttam még őt így. A vidám külsővel ügyesen eltakarta az igazságot. Hiszen ő csak egy megtört fiú. Arcomon akaratom ellenére is könnyek csordogáltak le akár az óceán, én pedig semmivel sem törődve, Alex karjai közé vetettem magam, és nagyon szorosan megöleltem. Ennyit tehettem érte. Nem hozhattam vissza a hugát. Én csupán egy szerettel teli ölelést adhattam neki, de azt hiszem ő ennyivel is megelégedett.
Azon a délutánon, teljesen máshogy kezdtem el értékelni a dolgokat. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen lenne ha ez éppen velem történt volna meg. Mi lenne ha nem lenne Michael? Igaz hogy sokszor bántjuk egymást, de nem tudnám elképzelni nélküle az életet. Mert ha bajom van, akkor elhagyja a flegma stílusát, és segít nekem, támogat engem.
Ha belegondolunk, rengeteg ember van, akinek vagy testvére nincs, vagy apukája, vagy anyukája. Van olyan gyerek, akinek nem adatik meg minden, mert a szülei vagy szegények, vagy esetleg csak egy szülővel rendelkezik. Vannak beteg gyerekek, akiknek minden vágyuk, hogy olyan friss levegőt szívhassanak mint mi, hogy amikor csak kedvük tartja sétáljanak egyet a napsütötte parkban, hogy tudjanak sportolni, vagy legalább járni.
Nem becsüljük meg mi, egészséges emberek, hogy mi ezt ingyen megkaptuk, nekünk nem kellett érte küzdenünk. Rájöttem. Értékelnünk kéne/kell az élet apró örömeit is.
-Alex...-szólaltam meg pár perc múlva.
-Igen?-szipogott.
-Rám bármikor számíthatsz. Rám tekinthetsz hugodként. Én mindig itt leszek neked.-mondtam neki őszintén.
-Istenem..köszönöm Ash!-nevette el magát hálásan, majd még szorosabban ölelt magához...

Folytatása következik...
❤🔥❤