🥀Vak szerelem🥀

🌹~Eight~🌹

Szeptember 18., Péntek
A tegnapi délután teljesen lekötött, épp ezért, ma szinte arcon vágott a felismerés, miszerint a két fiúval történt valami, ugyanis ma sem voltak hajlandóak bejönni.
Az elején döbbent voltam, amit aztán felváltott az idegesség és az aggódás.
Ma is a hip hop-al foglalkoztunk, de engem egyáltalán nem kötött le.
Éppen szünetet tartottunk, amikor Felicia (a tanárunk) odajött hozzám.
-Ma nem vagy formádban. Baj van?-nézett rám kedvesen.
-Nem csak...olyan furcsa érzésem van. Mintha..mintha valami bajuk lenne.-tűnődtem.
-Kiknek?-kérdezte.
-Alexnek és Noelnek.-mondtam ki fogcsikorgatva a nevüket.
-Ó! Szóval te még nem is tudsz róla?-döbbent le.
-Miről?-kaptam rá a tekintetem.
-Hát..szerdán késő délután talált rájuk a takarító, mindkettő eszméletlen volt.-mesélte, bennem pedig meghűlt a vér. Nem! Az nem lehet.
-Mi? Ez..ez igaz?-néztem rá sokkolva.
-Igen. Rögtön bevitték őket a kórházba, kissebb nagyobb sérülésekkel megúszták.-mondta.
-Úristen. De..mi történhetett?-néztem magam elé ledermedve.
-Hát valószinűleg verekedtek. Valaki miatt.-nézett rám sejtelmesen. Ne. Ne ne ne! Az..képtelenség. Miattam?
-Alex!-pattantam fel, majd a terem sarkába futottam a táskámért. Azt felkaptam, és futva indultam a kijárat felé.
-Na de Ashley!-nézett rám döbbenten Felicia.
-Elnézést de muszáj mennem.-néztem vissza, majd futottam tovább.
Mivel nemrég költöztünk ide, fogalmam sem volt, hogy hol van a kórház. Kis eligazítás után (amit egy idős néninek köszönhetek) elértem a célig.
-Jó napot! Én..én Alex Grayt keresem. Meg tudja mondani hol van?-néztem a recepciósra esetlenül.
-Igen. Második emelet, 6-os szoba. De ön hozzátartozó?-szólt utánam a nő.
-Igen. Vagyis..nem.-dadogtam, miközben elindultam a lift felé.
-Hölgyem ha nem családtag, akkor nem mehet be!-szólt rám a nő, de én már akkor a lifttel tartottam a második felé.
Amint kinyílt az ajtó, eszeveszettül rohantam a 6-os szoba felé.
Feltéptem az ajtót, és rávetettem magam Alexre. Lehet kicsit fájhatott neki, de jelen pillanatban nem érdekelt. Szorosan öleltem, miközben a könnyeim csak úgy csorogtak Alexnek a mellkasára. Ő pedig ahelyett hogy eltolt volna, csak szorosabban fonta körém a karját, ami a világon az egyik legjobb érzés.
-De jó hogy itt vagy.-suttogta, miközben a hajamat simogatta.
-Istenem..mit műveltetek?-emeltem el a fejemet mellkasáról, és jobban szemügyre vettem. A szeme alatt fel volt dagadva, és a feje be volt kötve.
-Kicsit verekedtünk. De nem vészes. Csak...agyrázkódásom van, és be van dagadva a szemem alatt.-ismertette a szerinte nem vészes helyzetet.
-Ez nem vészes? Basszus én azt sem tudtam hogy hol vagy! Meg sem látogattalak tegnap. Szörnyű barát vagyok. Szörnyű testvér vagyok.-temettem a tenyerembe az arcomat. A "testvér" szó hallatán Alex izmai megfeszültek, majd még szorosabban ölelt magához. Ahogy elengedett és a szemébe néztem, a szívem szakadt meg. Sírt.
-Mi történt? Fáj valamid?-kérdeztem ijedten. Sírva csóválta a fejét.
-Akkor? Alex! Mi az?-érdeklődtem kicsit hisztérikusan.
-Majd elmondom. Ha kettesben leszünk.-mondta, majd mögém biccentett.
Hátra kaptam a tekintetem, majd tátva maradt a szám. Noel ott ült, halál csendben, és minket nézett szomorú tekintettel. Vagyis engem. Mivel megesett rajta a szívem, oda battyogtam hozzá, lassan, mint egy macska aki vadászni készül, majd megálltam az ágya szélénél. Az előbb szerzett bátorságom egy pillanat alatt elillant, és fogalmam sem volt, most mi van köztünk.
-Gyere már ide.-tárta ki mindkét karját, én pedig kicsit félénken ugyan, de bebújtam közéjük. Szorosan ölelt, majd elengedett és a szemembe nézett.
-Sajnálom hogy miattunk, nagyrészt miattam kerültél az igazgatóiba. Sajnálom hogy megfenyegettem Alexet. Sajnálom hogy bunkó voltam. Sajnálok mindent.-sütötte le szemeit.
-Felejtsük el inkább.-legyintettem lemondóan, majd őt is végigmértem.-Na és veled mi történt?-kérdeztem sóhajtva.
-Hát..eltört az egyik bordám, és az orrom.-vont vállat kisfiúsan elmosolyodva.
-Istenem. Mondjátok azt hogy ez nem miattam történt.-néztem felváltva a fiúkra. Egyik sem válaszolt, sőt a szemembe sem néztek, ebből pedig rájöttem. Igen, rohadtul miattam történt ez az egész. Miattam sérült le mindkét fiú, és miattam kerültek kórházba.
-A francba.-suttogtam felocsúdva a döbbenetből, majd az ajtó felé indultam.
-Ash..-szóltak utánam, de nem foglalkoztam velük. Minden miattam van. Istenem..miért? Könnyezve léptem ki az épület ajtaján, majd a buszmegálló felé indultam.
Egész úton szörnyen furdallt a lelkiismeret, egyszerűen úgy éreztem megfojt.
Otthon szó nélkül beléptem a lakásba, és a szobám felé vettem az irányt, hiszén a szobafogság még tartott. A szüleim és a bátyám ahogy meglátták a kisírt szememet, kiejtették azt ami a kezükben volt. Michael a telefonját, apa az újságot, anya pedig a tányért.
-Kislányom mi történt?-rohant hozzám anya, nem törődve az ezer darabra törött tányérral.
-Semmi.-tagadtam de nem bírtam. Elsírtam magam. Megint. Ma már sokadjára. Oda bújtam anyuhoz és megállás nélkül sírtam.
-Gyere meséld el.-fogta meg a karomat, majd felhúzott (szó szerint) az emeletre.
A szobámba érve, leültünk az ágyamra, én pedig mesélni kezdtem. A szerdai naptól, egészen máig.
-És itt tartunk most.-fújtam ki az orromat, ami már piroslott a folytonos mozdulattól.
-Értem. Húha. Ez mind három nap alatt történt?-nézett rám meglepve én pedig bólintottam.-De hiszen tegnap még olyan boldog voltál.-mondta.
-Igen. Mivel csak ma tudtam meg ezt az egészet. Eltitkolták. Mindannyian.-mondtam szomorúan.
-Lehet csak jót akartak ezzek neked. Pont azt akarták elérni, hogy ez ne történjen meg.-mutatott rám.
-De akkor is! Így..milyen barát vagyok? Én nem akarok olyan lány lenni, aki miatt összetörik magukat a fiúk.-panaszkodtam.
-Nem leszel nyugodj meg. Ez egy egyszeri alkalom volt. Ahogy nagyon remélem az igazgatós eset is.-tette a vállamra a kezét.
-Igen. Ígérem.-mosolyodtam el.
-Nah jól van akkor. Most aludj.-nyomott egy puszit a fejemre, majd távozott a szobámból.
Miután letusoltam és felvettem a pizsimet, bebújtam az ágyba és megpróbáltam elaludni. A szemem égett, a fejem fájt.
Fújtatva keltem ki az ágyból, majd nagyot sóhajtva indultam el a bátyám szobája felé.
Bekopogtam.
-Ki az?-nézett ki az ajtón résnyire, majd mikor meglátott, megfogta a karom, és behúzott.
-Mi a baj?-nézett rám.
-Aludhatok veled?-haraptam bele az ajkamba.
-Persze. Gyere.-mosolyodott el, és befeküdt az ágyba, maga mellett megpaskolva a helyet.
Vigyorogva feküdtem be én is, és szinte rögtön elnyomott az álom...