🥀Vak szerelem🥀

🌹~Ten~🌹

Szeptember 21., Hétfő.
Először is vastaps jár nekem, amiért képes voltam idáig leírni az életemet. Jó, igazából annyira nem sok, de na. Nekem általában kevés a türelmem ilyen dolgokhoz, most valahogy mégis sikerül. És emiatt boldog vagyok. Tudom, gyermekded lélek vagyok.
Na de akkor térjünk is az életem folytatására.
Ott tartunk most jelen pillanatban, hogy éppen Claraval megyek a terem felé. Nagyon kíváncsi vagyok a többiek véleményére a kinézetem miatt.
Miközben a terem felé sétáltunk, mindenki minket nézett, pontosabban engem, amit picit furcsálltam. Ha egy embert aki nem híres a suliban megbámulnak, az két dolgot jelenthet. Az egyik: észrevették a változást rajta. A második: valami gáz van. Én az utóbbira szavazok, mivel kétlem hogy annyira néztek volna a suliba azelőtt hogy változtam, így most se vehették észre a változást. Úgyhogy gáz van. Én érzem.
Amint beléptünk, mindenki felénk kapta a tekintetét, és szinte mindenkinek egyszerre esett le az álla.
-Ash..-döbbent le Chris. Chrissel jót dumáltam a hétvégén, igazán rendes srác, csak hát pont annak a bandának a része, amiben Noel is tartózkodik. Ami nem lenne baj, csak hát ja. Nem vagyunk annyira jóban.
-Sziasztok.-köszöntem bátran.-Alex? Noel?-néztem körbe, miközben tekintetemmel az említett személyeket kerestem. Miután elhagyta a számat ez a mondat, hirtelen mindenkinek dolga támadt, és senkinek nem jutott ideje válaszolni.-Hahó. Emberek. Válaszolnátok?-érdeklődtem.
-Bocs Ash de..mivel mi mindkettőtöknek a barátai vagyunk, ezért nem szólhatunk.-mondta kínosan Chris.
-Valaki elmagyarázná miről hablatyol ez itt nekem?! Mért én jelen esetben egy szavát sem nem értem! Én csak azt akartam megtudni hogy hol van Noel és Alex, mivel tudomásaim szerint, pont ma jöhetnének suliba.-akadtam ki.
-Tudjuk. Csak az a helyzet hogy..-dadogott össze vissza Marco.
-Hogy? Na?-sürgettem.
-Ma nem jönnek suliba. Az isten szerelmére Ashley! Miért érdekel ez téged? Eddig levegőnek nézted mindkét fiút, sőt, még arra sem voltál képes, hogy meglátogasd őket mondjuk hétvégén!-csattant fel Chris.
Szóhoz sem jutottam. Nem tudtam elhinni. Az osztály már a második héten, miattunk vált ketté. Csak azért mert nekünk volt egy kis balhénk.
Kábán ültem le a helyemre, és csengetésig meg sem mozdultam.
A két fiú egész nap nem jött suliba, nekem pedig kicsit "dézsá vű" érzésem támadt.
Utolsó óra után (ami rajz volt), Claraval együtt léptem ki a suliból. A friss levegő megcsapta az arcomat, én pedig mélyeket lélegeztem belőle.
-Átjössz?-néztem rá kérdőn.
-Sajnos most nem tudok.-rázta meg a fejét szomorúan, sötét barna haja szinte csapkodta arcát.
-Értem, semmi gond.-vontam vállat. Végülis nem minden nap érhet rá az ember.
Amint a házunkhoz értem, szinte ösztönösen kaptam a fejemet Noelék háza felé. Tudtam hogy ott van. Éreztem. Be kellett volna csöngetnem, de nem mertem.
Miután minden tanulással végeztem, (kellett ehhez több óra!) az íróasztalomnál ültem, zenét hallgattam, és gondolkoztam. Úgy általában mindenen.
Az ablakom tárva nyitva volt, a szél az arcomat csapdosta, de egyáltalán nem zavart. Egyszer csak valami arcon talált. Először ledöbbentem, és a testem nem reagált semmilyen parancsra, majd miután kicsit észhez tértem, lenéztem az asztalomra. Egy kis papír hevert ott árván, előttem. Szóval ez talált el. Még mindig kábán vettem fel a fecnit, majd széthajtottam. Egy nagyon szép írással készített üzenet állt benne: "Gyere le." És ennyi. Semmi indok, vagy magyarázat, csupán ez. Ránéztem az órámra: 11 óra. Kicsikét az őszintét megvallva bepánikoltam. Ki az az ember aki este tizenegykor keres?! Kétkedve settenkedtem oda az ablakomhoz, és kikukucskáltam. Egy fekete ruhás ember állt a kertünkben. Na jó, Ashley csak semmi pánik. Szedd össze magad.
-Ki az?-szóltam ki az ablakon, de a hangom erőtlen volt, és a szokásosnál magasabb. Magamat hallva majdnem elröhögtem magam. Ez is csak én lehetek. Ki más lenne az aki így megszólítana egy esetleges rablót?
Először nem érkezett válasz, és már épp gomdolkodtam hogy vajon hallotta-e amit mondtam, amikor felnézett rám.
Szemei megcsillantak a sötétségben. Gyönyörű kék szeme volt, mely szinte már szürke. Ez Noel!
-Mit keresel itt?-döbbentem le. A hangom visszatért, sokkal bátrabban csengett már.
-Jöttem hozzád.-vont vállat.
-De miért?-kérdeztem.
-Ezt most tényleg itt akarjuk, így megbeszélni?-kérdezett vissza. Kérdésén majdnem felröhögtem, de még sikerült időben visszafognom magam.
-Jó. Akkor...felöltözök és jövök. Itt várj.-mondtam, majd visszahajoltam az ablakból, és a szekrényem felé indultam. Kapkodva elővettem egy legingszet, és egy sima fehér pólót, majd a táskámba kezdtem pakolni. Elraktam a telefonomat, a pénztárcámat, és egy power bankot, ne kérdezzétek miért.
Amilyen halkan csak tudtam, kinyitottam a szobám ajtaját, majd ugyanolyan halkan vissza is csuktam, aztán elindultam a lépcső felé, ügyelve arra, higy a bátyám szobája előtt hiperhalkan menjek el. Miután leértem az emeletről, felkaptam a lakáskulcsomat és halkan kinyitottam az ajtót. Kiléptem a hidegbe, és összeszorított fogakkal, nagyon erősen koncentrálva próbáltam elfordítano a kulcsot a zárban a lehető leghalkabban. Miután ez is sikerült, egyfajta megkönnyebbülés suhant át rajtam, amit azonnal felváltott a pánik. Én most tényleg Noel Grahammal szökök meg az éjszaka közepén?!

Folytatása következik...

Itt is lennék a következő pár résszel. Ha tetszett akkor jelezzétek egy vote vagy komment formájában. Puszi❤