Rain Drops - Esőcseppek

esőcsepp (9)

Egyszer írtam egy verset egy sráchoz, akiről azt hittem, hogy ő más, mint a többiek. Volt egy bizonyos pont kettőnk között, amikor úgy hittem, hogy végre megtörik az átkom és ő engedni fogja, hogy szeressem. Hogy végre én is megtudhatom, milyen szeretni és szeretve lenni. Tévedtem. Megfutamodott. Átvágott. Azóta sem tudom, miért. És az egészből nem lett semmi.

De akkor, abban a pillanatban, amikor annyira reménykedtem és olyan boldog voltam, írtam hozzá egy verset. Ez úgy nyár eleje körül volt még, most pedig újra rátaláltam és gondoltam, megosztom veletek is, hisz miért ne?

Az az igazság, hogy ezzel most megpróbálom elengedni, mert a napokban véletlenül összefutottam vele és kicsit felkavart, de ugyanakkor tisztán láttam azt is, hogy már nem szeretnék semmit sem tőle, mert tudom, nála én sokkal jobbat érdemlek. És nem, nem fogom mindennek lehordani, mert alapjáraton ő nem egy rossz ember, csak egyszerűen gyáva és nem tudja mit akart. De megbántott és hagyta, hogy magamat hibáztassam, miközben semmi rosszat sem tettem. Ezzel szeretném emlékeztetni magam arra, hogy igen, ilyen érzéseket váltott ki belőlem valamikor, de soha többé nem szeretném, ha visszatérne az életembe.

(fél)édes érzelmek

Félédes, fehér borral átitatott ajkak.

Elméd szellő - elfújja jelentését a szavaknak.

Az égen zord felhők: mint megannyi árnyék,

titkok, melyek mögött nem tudni mi a szándék

mely csöndben megbújva átjárja testedet,

sóvárogsz utána, várhatod s lesheted

hogy mikor bukkan fel, ki szíved dobogtatja,

s eltemetett érzelmeid újra lángra lobbantja.

Megéri-e várni? Ím, ez itt a kérdés,

választ találni rá igazi kísértés:

vagy inkább kihívás, bonyolult enigma:

Vajon mit tartogat számunkra az a ködös „ma"?

Ám valahol mélyen, szinte tisztán érzem,

hogy a mi játszmánk nem lehet egy puszta véletlen.

Buboréknak hittem, még régen a múltban,

mely egy érintéstől váratlan' szétpukkan.

Balga voltam, balga amiért nem láttam

mosolyodban mindazt, mire mindig vártam,

felém nyújtott kezedben az egyszerű szándékot,

mely által a szívem lassan szárnyat bontott,

s hagytam. Hagytam: repüljön messzire,

színes tájakon át, a világ végére.

S az út néha göröngyös,

labirintus-szerű, szilánkos, döcögős:

az volt. Mégis: tettem, amit tettem,

de napsugár-arcod sehogy sem feledtem.

Most már elhiszem azt, mit eddig nem mertem:

oka van, hogy a sors téged szánt nekem.

S tán türelmem épp oly múlandó,

mint a bor, mely torkomon lefolyó

félédes ízével elmém ködfátyol-tengerbe borítja

s kénye-kedve szerint bábként irányítja,

végül, mint Hold az éjben – mindig megtér hozzád:

Felbukkansz-e végre? Mert én várok rád.