Egy újabb éjszaka a temetőben

Az angyalok éneke

A taxi hangtalanul parkolt le a fehér, pici ház előtt az utcán. Diana és John megköszönték a fuvart, kifizették, majd kézen fogva álltak a házacskájuk előtt. Egy új kezdet!

Az egész további napjuk arra ment rá, hogy rendezgették az új házukat. Nem hoztak túl sok cuccot magukkal, de a házikót már berendezve vették, így nem is volt szükség sok mindenre.

Estefelé egy kellemes francia bor mellett nevetgéltek a nappaliban, és tényleg boldogak voltak együtt. Azt tervezték, hogy holnap együtt leadják az adminisztrációs lapokat az egyetemen, amikor odakint esni kezdett. John odasietett az ablakhoz, hogy becsukja, és egy hideg, fekete alakot látott. Egy pislantás alatt azonban az árnyék eltűnt. Gyorsan kihajolt az ablakon, de már nem látta az illetőt. Végül becsukta az ablakot és lehúzta a redőnyt.

Diana: Minden rendben?

John: Persze…

John visszaült a kanapéra Diana mellé, de csak nem hagyta nyugodni, amit az előbb látott. Próbált racionálisan gondolkodni, hogy biztosan csak egy kíváncsi szomszéd volt az, de valamiért egyre jobban nem hitte el. Diana közölte, hogy fáradt és elmegy zuhanyozni. Amint a lány becsukta az ajtót maga mögött, John az ablakoz sietett, és lassan felhúzta a redőnyt. A hátsó kert teljesen üres volt, a szél mozgatta a fák leveleit, az eső kopogott a kis kinti terasz fedelén, de semmi mást nem hallott vagy látott.

John (gondolta): Akkor is furcsa, hogy valaki a belső udvarunkon állt. Jobb, ha kimegyek.

John kinyitotta a teraszajtót, majd felkapta a kabátját és a mobilja vakujával világítva kisétált az esőbe. Miután semmit sem talált, elöl, az utca felé is körülnézett, de teljesen hiába. Átázva végül visszajött, és ő is lezuhanyozott. Hulla fáradtan esett az ágyba, mire Diana boldogan átölelte, de John őt nem.

Diana: John? Biztos minden rendben?

John: Igen, csak…fáradt vagyok…meg izgulok a holnap miatt. Hogy mindkettőnket felvegyenek.

Diana: Ne aggódj, biztos, hogy felvesznek. A papírjaink rendben vannak.

John: Legyen úgy.

John adott egy ’jó éjt’ csókot Dianának, majd megfordult, és nem is beszélt többet. Diana kissé furcsának érezte a dolgot, hiszen ő teljesen úgy gondolta, hogy végre minden oké.

Diana (gondolja): Jajj John, ne szúrd el ezt most. Ő akarta, hogy elgyere, nem akar veled lenni. Én viszont itt lennék, ha hagynád. Kérlek.

~ ~ ~ o o o ~ ~ ~

John zihálva nekidőlt egy fának. Már vagy egy órája próbál kijutni a sötét, rémisztő erdőből, de minden hiába. Mintha körbe-körbe futna. Lerogyott a fa tövébe, és sírás kerülgette. Úgy érezte, valaki követi őt. Valaki, aki dühös, és meg akarja ölni. Rákényszerítette magát, hogy tovább fusson, de már alig bírta, és az ellenséget egyre közelebb érezte. Egy kis tisztásra ért, ahol egy fekete vizű tó szinte hívogatta. A tó felé sietett, majd letérdelt a partjára, hogy megmossa az arcát. Mikor meglátta a tükörképét egy rothadó arcot látott, de nem a sajátját.

Clarie.

John egy pillanat alatt felkelt a földről és szédülni kezdett. Rothadó szagot érzett, és mikor hátranézett, meglátta, ami üldözi: egy fekete farkas. Sárgán villogtak a szemei, mintha most azonnal fel akarná falni. John ösztönösen hátrált, de egy ágban elakadt a lába, így hanyatt a tóba esett. Egyre mélyebbre süllyedt, mintha a tó végtelen mély lenne. Fuldokolni kezdett, és már alig kapott oxigént az agya, a tüdejében egyre több lett a víz. Úgy döntött feladja. Ellazította az izmait, és még egyszer felnézett. Semmit sem látott, azonban éneket hallott. Mintha egy angyal énekelne, valamilyen soha nem hallott, gyönyörű nyelven és John mégis értette a vízhangzó ének minden szavát:

A farkas sír, mert hiányzik neki a Hold,

Kibe mindig s örökké szerelemes volt,

De sosem lehetnek igazán együtt,

Szerelmük soha be nem teljesül.

~ ~ ~ O O O ~ ~ ~

Diana: John? John?! Kelj már fel! Jól vagy? Te jó ég, tiszta víz minden. Ébredj már fel! John!