Egy újabb éjszaka a temetőben

Mit jelent a halál?

Clarie: Hol vagyunk?

John: Nem tudom. Nem látok semmit, teljes a sötétség.

Clarie: Én sem látok semmit. Meghaltunk?

John: Igen, én...megöltelek téged, nagyon sajnálom.

Clarie: Én kértem, és csak segítettél rajtam. Köszönöm! Szeretlek.

John: Én is szeretlek.

Clarie: John?

John: Igen?

Clarie: Emlékszel az idézetre a sírodról? „Hogy újra légy, csak egy szó kellene, s olyan szó nincs."

John: Igen, emlékszem.

Clarie: Igaz is. Olyan szó nincs, de érzés van. Az igaz szeretet.

John: Micsoda klisé. Mégis így van.

Clarie: Mit csinálunk most? Hova tovább? Mi vár ránk?

John: Nem tudom... Kezdek álmos lenni.

Clarie: Én is. Aludjunk hát.

John: Szép álmokat, Clarie!

Clarie: Szép álmokat, John!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Chloë az intézet melletti parkban ült, és olvasott. Akashi nem messze tőle almát szedett egy nagy, öreg almafáról. Néha hátra-hátra pillantott Chloë-ra, és ha a lány észrevette, halványan elmosolyodott. Egy enyhe fuvallat Chloë fehér hajába kapott, és egy pillanatra úgy érezte, mintha valaki hozzáért volna az arcához. Letette a könyvet az ölébe, és körbe nézett. Nem fújt már a szél, így visszatért az olvasáshoz. Egy erősebb fuvallat jött, ami már Akashinak is feltűnt, mert egy alma a fejére esett, ami a széltől leszakadt az ágról. Chloë nevetni kezdett rajt, de rögtön elhallgatott, mikor a könyv a kezében össze-vissza lapozgatni kezdett. A fuvallat lassan szél lett, és Chloë szeme könnyezni kezdett. Meg mert volna esküdni, hogy nevetést is hallott.

Chloë: Akashi, te is hallottad? Vagy már a korommal jár, hogy mindenféle dolgokat hallok?

Akashi: Igen, mintha valaki nevetett volna...olyan ismerősen csengett, még nagyon régről.

Chloë: Régről...talán Clarie volt?

Akashi: Tényleg, Clarie és John. Emlékszem még rájuk. Fiatalon meghaltak, micsoda tragédia volt.

Chloë: Hogy is felejthetnénk el őket.

Chloë lassan, bicegve odasétált Akashihoz, és átkarolta.

Chloë: Minek köszönhetjük a látogatást, Clarie, ennyi év után?

Nem történt semmi. Chloë ismét feltette a kérdést, de megint semmi. Akashi végül folytatta az almaszedést, Chloë pedig visszaült a padra, és felnyitotta a könyvét, hogy folytassa az olvasást.

Chloë... Chloë....Hallasz engem?

Chloë felkapta fejét, és Akashira nézett, hátha ő is hallotta. Nem, öreg férje még mindig nyugalommal szedi az almákat egy barna kosárba.

Chloë, hát nem csodálatos...sh...

....Nem csodálatos a természet?...sh...

Része vagyunk mindannyian....sh... Része egy nagy, végtelen rendszernek....sh...Nem csodálatos? Nincs túlvilág, nincs Menny, nincs Pokol sem...sh...nincs, nincs...

Chloë: Öreg vagyok már, biztos az elmém játszik velem.

Nem Chloë, nem...sh...te is része vagy, mindenki része...sh...hát nem érted...az anyag, energia. Nem veszhet el...sh... A halál nem vég, csak átalakulás. A bebábozódott hernyó sem tudja, hogy pillangó lesz, a magzat az anyaméhben sem tudja, hogyha megszületik, az nem a vég, hanem a születés. A kezdet...sh...a halál a kezdet.

Chloë megértette. És lehet, hogy csak saját elméje szülte gondolatait, mégis megértette, mit is jelent a halál.

Élet és halál? 

Talán nincs is akkora szakadék köztük, mint az ember azt hiszi. Sőt, szorosan összetartoznak:

Nincs halál élet nélkül, és nincs élet halál nélkül. 

Nincs John Clarie nélkül, és nincs Clarie John nélkül.

(Kedves Olvasók!

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a történetem! Itt, az 50. résszel én elbúcsúznék tőletek, hiszen ez a sztori így lett kerek egész. Köszönöm a kommenteket, szavazatokat, az olvasásokat, sokat jelentettek nekem. Bárkinek bármi kérdése/kérése lenne, nagyon szívesen válaszolok privát üzenetben, vagy a kommentek között is.

Köszönettel:

Masnisdodo)