Egy újabb éjszaka a temetőben

Johanna és Gregory

Mindeközben Akashi a szobájában relaxált. Nem akart Chloë-ra gondolni, de ez nehezen ment.

Akashi: Itthon vagyok. Jól vagyok. Itthon vagyok. Minden rendben lesz. Csak túl sok időt töltöttem Chloë-val, igen, ez lehet az oka annak, hogy a fejemben jár...ugyan már, nem tudom átverni magam, tetszik nekem. De ott a barátnőm, Johanna. Emlékszem mikor Johnnak és Clarie-nek meséltem róla. Chloë hogy kiakadt rám, biztos féltkeny volt. Vagy tényleg idegesítettem? Oh, jajj nekem. Johanna...még meg sem keresett, amióta csak hazajöttem. Vagy azt várja, hogy én keressem meg? Te jó ég!

Akashi felugrott az ágyáról, amin éppen ábrándozott, és kiviharzott a szobájából, egyenesen a könyvtárba. Tudta, hogy Johanna mindig arrafelé tanyázik, ugyanis él-hal a könyvekért. És kerül mindent, ami technikával kapcsolatos.

Akashi beszállt a liftbe, és benyomta a -1-es gombot. A könyvtár a föld alá lett elhelyezve, azonban nagyon szépen ki van világítva. A lift pittyegett, Akashi megérkezett. Mikor kilépett a liftből, akkor döbbent rá, milyen régen járt itt. Szembe vele egy barna, öreg fapult volt, mögötte, ősz hajú, szemüveges könyvtáros. Jobbra és balra pedig könyvespolcok sorozatai, de olyan hosszan, hogy a feketeségbe nyúltak, és nem lehetett látni a végüket. A könyvtáros mögött asztalok székekkel, és a könyvespolcok között is elrejtőzött 1-2 karosszék. A kissé kísérteties hely tényleg megfelelő hely volt a vámírok számára. Akashi megkérdezte a könyvtáros nőt, hogy játta-e Johannát.

Könyvtáros: Hm...Johanna. Igen, láttam bejönni ma reggel. Nyugat felé indult, a B12-es soron.

Akashi megkereste a B12-es sort, és elindult a hosszú, könyvespocok által határolt folyósón. Már vagy 5 perce sétált, mikor meglátta, hogy valaki ül a közeli karosszékben.

Akashi: Johanna?

Johanna: Akashi? Hát te lennél az, valóban?

Akashi: Igen, én vagyok.

Johanna becsukta a lexikon méretű könyvet a kezében, (csak úgy porzott a könyv, ahogy becsapta), és megölelte a fiút.

Johanna: Nem reméltem hazatérésedet ilyen hamar. Azonban felettébb örülök, hogy itthon talállak, épségben.

Akashi: Ja. (gondolja) Te jó ég, el is szoktam a fura beszédstílusától, ilyen hamar.

Johanna: Mondd csak, ráleltetek az elveszett leányra és a barátjára?

Akashi: Aha, itt vannak az intézetben. Akarsz velük találkozni?

Johanna: Nem hinném, hogy bármi közöm lenne e két személyhez, így a találkozástól szíveskednék eltekinteni.

Akashi: Hát jó. ŐŐŐ. Nos. Örülök, hogy újra látlak.

Johanna: Én úgyszintén. Hiányodat elviselni őrülten nehéz és megerőltető vala. A kelleténél több könyvet vettem miatta kézbe, és alig voltam képes pihenni.

Akashi: Ó, sajnálom, de mostmár itt vagyok.

Johanna mosolyogva bólintott, majd visszaült a székbe, felcsapta a könyvét, és elbújt mögötte. Akashi tudta, hogy ez a megfelelő alkalom, hogy meglépjen. Odadobott egy gyors sziát Johannának, és már menekült is a könyvtárból. Vagy éppen Johannától.

~ ~ ~

Clarie hirtelen ébredt fel, még mindig a kádban ülve. A víz már hűvös volt, így gyorsan kiszállt, törülközőt csavart a hajára, felvett egy hálóruhát, és elindult, hogy lefeküdjön. Sokáig csak a plafont bámulta, nem tudott aludni. Halk kopogtatást hallott az ajtón, de nem volt kedve felkelni a meleg takaró alól, így csak félhangosan kiáltott, hogy szabad. Mikor meglátta, hogy ki jön be azonban megfagyott az ereiben a vér.

John volt az.

Clarie: John?

John nem mondott semmit, csak gúnyosan elmosolyodott. Egyértelműen nem ő volt az.

Clarie: Gregory.

John: Ó, milyen híres lettem. Még csak nem is úgy nézek ki, mint én, és mégis mindenki felismer. Ezt nevezem.

Clarie: Hagyj minket békén! Miért, miért kell neked pont John?

John: Valami szórakozás nekem is kell. Tudod, mióta élek ezen a Földön? Meg aztán, milyen vicces lenne, ha a lelke véletlenül itt maradna, hát most nem? Képzeld csak el: Már két lélek ragadna itt. És nem lennének egyedül. Tudod, az a szegény lány milyen magányos, mióta itt ragadt? Lassan beleőrül. Én csak segítek neki. Végre kap egy társat az örökkévalóságra.

Clarie: Miért éri ez meg neked?

John: Ha miattam itt ragad egy lélek, nem jutok pokolra, mert helyette bejuthatok a mennybe. De csss! Ha ezt Damon Lewis meghalja, még megöl téged. Hiszen már csak te maradsz. Apropó, azért jöttem, hogy elbúcsúzhass Johntól. Egy ölelés?

Clarie: Rohadj meg, te szemét! Engedd el! Hadd menjek én veled! Vigyél engem, és nem is kell irányítanod. Önszántamból elmegyek veled, én nem fogok ellened tenni semmit. Nem szököm meg. Csak az ő lelke had meneküljön meg. Kérlek!

John: Nem fog menni.

Clarie: Miért nem?

John: Mert John előbb meghal mint te. Ő a tuti biztosíték számomra. Bocsi, csajszi. Ez van. Na, a viszont- nem-látásra.

Clarie: Várj....

John, vagy éppen Gregory, azonban már el tűnt. Clarie csak maga elé bámult, meg sem tudott szólalni az előbb hallottak után. A szobába ekkor ért be villám sebességgel Damon Lewis.

Damon Lewis: Clarie, mi történt?

Clarie azonban képtelen volt bármit mondani. Damon Lewis odament hozzá, gyengéden megölelte, és a lány haját simogatva várta, hogy Clarie végre meg tudjon szólalni.