Egy újabb éjszaka a temetőben

Kopp-kopp

Clarie kapott néhány ruhát Chloë-tól, és még aznap elindutak. És hogy hova? Japánba, ugyanis minkor legutóbb Damon Lewissal találkoztak, a férfi azt mondta, oda kell mennie, hogy egy ügynek utána járjon.

(A lányok épp egy taxinban ülnek, mikor a beszélgetés elhangzik.)

Clarie: Nem értem, ha Japánba megyünk, akkor miért nem jön Akashi. Elvégre, ő Japán. Tudna segíteni kommunikálni, meg tájékozódni is.

Chloë: Ő...igen, de Faye se Demader azt mondta, jobb, ha ő most pihen. Meg aztán, én is tudom, hová kell mennünk. A kicunék főhadiszállására.

Clarie: Pontosan miféle lények is ezek a kicunék?

Chloë: Alakváltók, akik rókává tudnak változni. Azonban könnyű őket felismerni, mert több farkuk is nő...felettébb érdekes lények.

Clarie: És, az egész fajuk, hogyan jött létre?

Chloë: Pff...ötletem sincs. (elneveti magát) De elég durva elképzeléseim vannak ezzel kapcsolatban. Jobb ha nem engem kérdezel.

Clarie elfordult Chloë-tól, és az út továbbirészében kifelé bámult az ablakon. Párizsba tartottak, hogy ott ismét repülőre szálhassanak. Mikor kifizették a taxit, és kivették a táskáikat a csomagtartóból, Chloë megkérdezte Clariet, hogy jól van-e, ugyanis a lány eléggé elfehéredett.

Clarie: Csak Párizs...olyan gyönyörű!

Chloë: Phh..bla, bla, bla, uncsi. Na gyere már.

Clarie: Nem nézzük meg az Eiffel tornyot? Lécci!

Chloë: (szemét forgatva) Majd visszafelé esetleg. Már megvannak a repjegyeink.

Clarie bólintott, és elindult a reptér épülete felé társa után.

~ ~ ~

John eközben a szobájában dühöngött. Az események feldolgozása nagyon nehéz volt számára, de hogy még Clarie-vel is összeveszett, az végképp kiborította. Egész nap az ágyán fetrengett, nem akart felkelni sem. Egyszerűen nem látta érelmét. Azonban délután valaki halkan kopogott az ajtón. Bár John nem szólt egy szót sem, remélve, hogy bárki volt az, távozik egy idő után, az ismeretlen személy benyitott, és John ágya szélére ült. Mikor John meglátta ki az, rögtön felugrott, és kissé kínosan érezte magát, amiért ilyen állapotban látja őt a lány.

Brenda.

Brenda egy halvány mosolyt ejtett John felé, mire az kicsit megnyugodott, és leült Brenda mellé. Furcsa volt, hogy bár közvetlenül a lány mellett ült, nem érezte a lány testének melegét. Nem érezte, hogy valaki mellette ült volna igazából.

Brenda a világosbarna szemeivel Johnra nézett.

Brenda: Beszélnünk kell.

John: Tudom.

Brenda: Sajnálom, amin keresztülmentél. Csodálom, hogy mindezt képes vagy elviselni.

John: Nem vagyok. Már nem.

Brenda megszorította John ölében lévő kezét. John csupán annyit érzett, mitha egy hűvös fuvallat érte volna az ujjait.

John: Szóval ilyen érzés.

Brenda: Mi?

John: Ha egy szellem hozzámér.

Brenda: Tudod, én nem vagyok szellem, kísértet vagyok. A szellemek nem tudnak megérinteni anélkül, hogy kárt tennének benned. A kísértetek élrintését pedig akkor érzed valósnak, ha szoros közelék van közted és közte. Mint barátság, vagy szerelem. Esetleg ha rokonok vagytok.

John: Tudom, hogyan haltál meg. Érzem, mindazt, amit te akkor éreztél. Lehet, hogy ez is felzaklatott, és azért bántam úgy Clarievel tegnap.

Brenda: Sajnálom. Mindent, ami veled történik. Bárcsak segíthetnék.

John: Csókolj meg.

Brenda: Tessék?

John: Azt mondtad segíteni szeretnél. Az...elterelné a figyelmem.

~ ~ ~

Clarie és Chloë elközben felszálltak a repülőre.

Clarie: Szerinted John mennyire haragszik rám?

Chloë: Nos, a sztori alapján, amit elmondtál, neked kéne haragudnod rá. Ő volt a seggfej, és ezt te is tudod.

Clarie: Túl sok mindenen ment keresztül. Érthető, hogy nem bírja.

Chloë: Hahó Clarie! Azokon minden te is keresztülmentél! Sőt, állítom, rosszabbakon is, úgyhogy csak ne sajnáld.

Clarie: És mi van Brendával?

Chloë: Mi lenne? Csak egy kísértet.

Clarie: De John megkapta az összes emlékét. Nem gondolod, hogy kialakult köztük valamiféle, hogy is mondjam...kötelék?

Chloë: Nem tudom. De ne aggódj, egy kísértetnek nincs teste, nem tud megcsalni vele, ha emiatt agódsz.

Clarie: (nevetve) Úh...ezt most elképzeltem.

Chloë: (nevetve) Áúcs. Én is.

~ ~ ~

Brenda kísértet létére elpirult John kérésére. Az agyában minden minden tiltakozott, hogy megtegye, amit John kér. Elvégre, Johnnak van barátnője, és nem is olyan, akit csak úgy elhagyna érte. Az ő kapcsolatuk mély, bonyolult, tökéletes. Brenda pedig csak egy kísértet, akivel a sors véletlenül összehozta néhány nappal ezelőtt, és nem akarta hitegetni magát, hogy ebből bármi is lehetne. Mert biztos, hogy nem. Vagy mégis? Az a buta remény, sosem akar eltűnni, mindig ott van. Még nehezebbé tette a döntést, hogy megismerte Johnt az emlékei alapján, és igen, akarta őt. De ez így nem helyes.

Brenda: John, én...

John megfogta Brenda arcát kétoldalról, pont mint az övét Clarie tegnap, csak gyengédebben, és közel hajolt.

John: (suttogva) Brenda, ne gondolkozz!

És megtörtént. Az ajkuk óvatosan összeért. John érezte a lányt, hiába volt ő kísértet. Valami rejtélyes módon, érzett mindent, akárcsak Brenda. A kötelék megvolt. A lassú csókból egyre hosszabb csók lett, majd Brenda elhúzodott volna, de John nem engedte. Átkarolta a lányt, és hevesebben csókolta. Valahol, mélyen belül, valami üvöltött mindkettőjükben, de elnyomták a hangot.

Odakint sötétedni kezdett, a szobában már félhomány lett, csak a Hold világított be kissé. John levette Brenda fehér, lepedőszerű ruháját, aminek az érintése olyan, mintha pókhálóból lett volna. Mikor John a földre dobta, a ruha egyszerűen eltűnt. John egy pillanatig azt nézte, a majd Brenda szemébe nézett. Megpróbálta kitalálni, mit gondol a lány. Nem úgy tűnik, mintha ellenkezne – gondolta John – pedig kellene neki, mert nem lesz visszaút.

 Brenda próbált ellenkezni, megpóbált, de tettei és szavai nem tükrözték ezt. Olyan régóta vágyott az érzésre, hogy valaki szereti őt, neki is szüksége volt erre. Megfogta John ingjének felső gombját, de a kezei annyira remegtek, hogy nem tudta kioldani. Kínosan elnevette magát, de a fiú segített neki. John óvatosan az ágyra döntötte Brendát, és ismét csókolózni kezdtek.

Talán még több történt volna, ha nem kopogtatnak az ajtón.

Kopp-kopp.

John gyorsan felkelt, kissé szédelgett ugyan, de megkereste az igét, és elkezdte begombolni. Brenda eközben magára húzott egy takarót. John az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Senki sem állt előtte.