azon a napon | taekook ff (befejezett)

Epilógus

8 évvel később:
Taehyung szemszöge

-De apa- kezdi újra kislányunk, amikor már a harmadik gombóc fagyiját ette meg, de ez sem elég. -Jungkook apa, szólj már rá apucira, hogy hadd kapjak még fagyit- néz fel a kis 120 cm-és aprólék apjára bociszemekkel, aki már rám is ugyanúgy tekint. Képzeljétek el, amikor a két szerelmetek hatalmasra nőtt bociszemekkel pislognak rátok, és a beleegyezésedre várnak. Nehéz.

-Jó, nem érdekel, de ha beteg leszel nem foglak orvoshoz vinni- jelentem ki haragosan, mire kislányunk megszeppenve néz rám és Jungkookra vezeti újra tekintetét.

-Most haragszik rám apuci?- kérdezi szinte már könnyes szemekkel, mire nekem szivem azonnal meglágyul is lehajolok hozzá, majd az ölembe emelem.

-Nem haragudok rád, hercegnő, csak féltelek. Aggódók érted, mert nem rég meg voltál fázva. Nem akarom, hogy újra bajod legyen, csillagom- mondom neki, majd orra hegyére nyomok egy puszit, amit Kook féltékeny szemekkel néz végig.  -Gyere ide- tárom ki másik karomat, és készségesen bújik hozzám szerelmem, miközben neki is egy csókot adok.

Régebben elég csúnya pillantásokat is kaptunk az emberektől, ami miatt nem kevés vitánk volt. Sőt, egy szakítás is bekúszott kapcsolatunkba nagyjából kettő évvel ezelőtt. Életem legnehezebb 2 hetét éltem meg akkor az én nyuszikám nélkül, és szó szerint szinte sírva rohantam vissza karjaiba. Ő se volt jobb állapotban, mint én, csak úgy megsúgom.
Manapság viszont már vannak emberek, akik csodálkozva néznek ránk, sőt olyanra is volt példa, akik odajöttek gratuláltak és tovább mentek. Meglepő volt az első ilyen alkalom. Egy fél évvel korábban történt, hogy a játszótéren Mira elesett és természetesen én rögtön segítettem neki. Egy anyuka odajött hozzám, és gratulált, hogy milyen jó apuka vagyok és a feleségem biztos büszke. Válaszom csak annyi volt, hogy férfival vagyok együtt, aminek hatására ,-legnagyobb meglepetésemre- nem ellenszenvet, hanem még nagyobb csodálatot mutatott felém. Mikor ezt Jungkooknak elmeséltem, szinte sírva csókolgatta végig az összes porcikámat és aztán pedig már nem részletezem mi történt.

A gimnázium befejezése után mind a ketten egyetemet végeztünk el, természetesen levelezőset, hogy minél több időt tölthessünk együtt. Édesapám időközben elhunyt, így az összes vagyona -ami elég sok volt- rám maradt és abból éldegéltünk egy darabig. Rájöttünk, hogy ha családot szeretnénk és normális, nem mellesleg kiegyensúlyozott életet élni, muszáj valami pénz forrást találnunk. A szakításunk előtt tervezgettük még, hogy nyitunk egy kisebb vállalkozást. Miután pedig békét kötöttünk, és minden rendbe jött közöttünk meg is valósítottuk az álmunkat. Egy közös kis vállalkozás.
Igazából az egész annyit tesz, hogy különböző rendezvényeket szervezünk és azon munkálkodunk. Kookkal leginkább a papír ügyeket intézzük el, míg a különböző alkalmazottak eljárnak az eseményekre és néha csak egy-egy fotózás alkalmáig van szükségük szolgálatunkra, de van, hogy egy egész ceremóniát nekünk kell lebonyolítani.

Miután minden jól ment közöttünk, és a cég is lábra állt magától újabb változást akartunk. Így történt az, hogy egy csodálatos, négy esztendős kislányt örökbe fogadtunk. Azóta végleg boldogak és teljesek a mindennapjaim.
Van egy párom, a szerelmem, akibe már 16 éves korom óta őrülten szerelmes vagyok, egy saját vállalkozásom, és egy gyönyörű kislányom, akire mindig is vágytam.

Jungkook csodálatos pár, és apuka is egyben. A kislány legnagyobb sajnálatomra őt tekinti apának, míg én csak "apuci" maradtam. Elég érdekes néha ezt hallani, mert valamikor a család harmadik fője is így szólít...csak éppen más helyzetben. 

Most pedig éppen összekulcsolt ujjainkat tanulmányozom, amik kettőnk között lógnak le hanyagul, miközben a szemünk fénye előttünk ugrál egy újabb adag fagylaltot nyalogatva.

-Szeretlek, apuci- hajol fülemhez Kook, amibe bele is suttog, majd távolabb húzodva fogom meg tarkóját, ahogy megcsókolom.

-Szeretlek, nyuszi- suttogom ajkaira, amire egy utolsó puszit lehelek, majd csak kislányunkra figyelek fel.

-Apaaa, appaaaa- ugrál Kook előtt, aki ragyogó szemekkel figyeli a kis Mirát. -Menjünk el a játszótérre, ott a barátom is- mondja lelkesen a kis csöppség, majd válaszra se várva fogja meg szerelmem kezét és kezdi rángatni.

-Megyünk, gyönyörűm- mondom fejére simítva, majd miután Kook az ölébe emeli, újra összekulcsolva ujjainkat indul el a játszótér felé.

Soha nem éreztem magamat ennél jobban. Oldalamon a szerelmem, és a közös gyerünk, akinek már barátai vannak. Minden tökéletes. És remélem, hogy ha örökké nem is, de halálunk napjáig ez így is marad. Hisz a fogadalmunk is így szólt a férjemmel,
"míg a halál el nem választ".