Vissza hozzád (Malec AU)

Tizenegyedik fejezet

Amíg Alec és Magnus kézen fogva sétáltak ki az iskola kapuján, addig New Yorkban...

Catarina felsóhajtott, miközben szomorú mosollyal az arcán figyelte a szerelmespárt. Hátra dőlt a székben és tanácstalanul nézte, ahogy Alec búcsúzóul egy csókot nyom Magnus ajkaira és elhajt Magnus házától.

- Miért nem történt semmi? – motyogta az orra alatt Catarina.

Pár napja áttörést ért el, sikerült egy olyan varázslatot készítenie, amivel képes volt figyelni a másik világban történő eseményeket. Az üstbe, amit Magnus használt, forrásvizet öntött és pár hozzávaló összekeverésével és egy alvilági nyelven elmondott varázsige segítségével a víz tükrében nem magát látta, hanem Magnust és Alecet.

Amikor Magnus majdnem megcsókolta Alecet, mintha csak egy filmet nézne, felkiáltott.

- Ahj, ne már! Most komolyan?! Miért vagy ennyire elátkozva? – kiabálta Alecnek, aki nem hallhatta.

Kénytelen volt végig nézni a köztük történő drámát és legszívesebben egy portált nyitott volna abba a világba, hogy felnyissa a két fiú szemét, mennyire szerelmesek egymásba. De nem volt erre képes, mivel ez a világ csak Magnus és Alec számára létezett. Catarina hiába gondolt volna rá, miközben átlép a portálon, az átok nem engedte volna őt be. Elveszett volna a végtelenben és azt inkább nem kihagyta volna.

Olyan volt ez a varázslat, mintha egy burkot hozott volna létre, ahol mindenki csak egy illúzió és csak Magnus és Alec az egyetlen valós, igazi személy. Hiszen Jace, Isabelle, Clary és a többiek mind itt voltak, nem kerültek át a másik világba. Az ottani emberek csak illúziók voltak, amivel csapdába ejtették Alecet és Magnust.

És Catarinának fogalma sem volt, hogyan fogja kiszabadítani őket. Abban reménykedett, hogy az első csók után minden visszaáll a rendes kerékvágásba, visszakerülnek és folytatódik az életük, mintha mi sem történt volna.

De az ötödik lopott csók után Catarina feladta a számolást.

Kinyílt a bejárati ajtó és Jace lépett be, a napi látogatását tette meg.

- Valami változás? – kérdezte.

Catarina fáradt tekintetét látva, nem volt szüksége a válaszra, maga is tudta. Semmi.

- De legalább, ha tudnánk valahogy üzenni nekik! – kiáltott fel hirtelen Catarina és fehér hajába túrt. Már arra se vette a fáradságot, hogy felvegye emberi külsejét. – Azt se tudom, hogy ott létezik-e mágia...

- Magnus akkor már észrevette volna nem? – Jace egy széket húzott Catarina mellé és az üstbe nézett.

Éppen Alecet mutatta. Jace gondterhelt arcán halvány mosoly jelent meg bátyját látva. Alec nem foglalkozva a nappaliban ülő családjával, a szobájába rohant. Az ottani Jace rá se pillantott a fekete hajú fiúra.

A new york-i Jace szívébe és parabatai rúnájába fájdalom hasított. Többször elgondolkodott azon, hova tűnhettek Alec rúnái és ő is érezheti-e parabataiának hiányát olyan erősen, mint ahogy ő érezte.

Alec boldogan dőlt le az ágyára és magához ölelt egy párnát.

- Talán végre minden jobb lesz... - mondta senkinek. Vagyis ő ezt gondolta. Pedig ha tudta volna, hogy Catarina és Jace is hallja a szavait... - El se hiszem – vörös arcára szorította a párnát.

Jace keserédes mosollyal az arcán, levette a tekintetét az üstről és a földet bámulta. Legalább Alec boldog volt. Addig nem volt semmi baj, amíg nem fenyegette nagyobb veszély őket. Fentebb tolta a pólóját és végig simított parabatai rúnáján. Felszisszent az oldalába nyilalló fájdalomtól, de ujjait tovább futtatta a rúna fekete vonalain. Eszébe jutott egy régi gyermekkori emlék, amikor bújócskáztak és Alec annyira elbújt, hogy Jace egy órán át kereste a fiút. Végül Jace sírva fakadt és Alec előbújt a szekrény mögül, hogy megölelje testvérét és megnyugtassa, hogy sose fogja elhagyni.

Jace beharapta az alsó ajkát, visszafojtva a könnyeket. Ő egy erős, bátor Árnyvadász, aki nem fog egy boszorkánymester mellett sírni.

Mikor ujjai befejezték a rúna utolsó vonalát, a fájdalom felerősödött és szétterjedt az egész testében.

- Az Angyalra... - szűrte a fogai közt Jace... és Alec.

Catarinával egyszerre kapták fel a fejüket és az üst fölé hajoltak.

Alec kipattant az ágyból és az állótükör elé állt. Felhúzta a pólóját és a csupasz bőrt bámulta. Nem értette, mitől lehetett az égető fájdalom, de olyan volt, mintha a csontjait tűzbe tették volna. Hosszú percekig tanulmányozta a testét, de sehol se talált semmit, ami a fájdalom forrásának tűnhetett volna.

Értetlen arccal feküdt vissza az ágyba.

- Ez jót jelent, nem? – kérdezte reménykedve Jace.

- Akár azt is jelentheti... - motyogva elgondolkodva Catarina. – Úgy látszik nincsenek meg a rúnái, de attól még érzi őket... már ha ez lehetséges.

- Szerinted kapcsolatba tudnék lépni vele?

- Most is azt tetted. Olyan erősen gondoltál rá, hogy ő is megérezte a fájdalmad. Talán, ha akkor tennéd ezt, amikor az ottani éneddel beszél, akkor lehet hogy rájönne valamire.

- Arra, hogy csak fájdalom a közelemben lennie?! Inkább nem tenném ezt. Így sincs valami jó viszonyban velem ott – mondta szomorúan Jace.

- Akkor valami szépre, egy jó emlékre kellene gondolnod és hátha ő is látná ezt... egy olyan emlékre, ahol igazán Árnyvadászként viselkedik.

- Majd megpróbálom – bólintott Jace, egy kis reménnyel a szemében.

- Már csak Magnusszal kellene valahogy kapcsolatba lépnem... - gondolkodott hangosan Catarina.

- Nektek nincs valami köteléket szimbolizáló jeletek? Vagy valami tárgy?

- Tényleg, a barátságkarkötőnkön keresztül kapcsolatba tudnék lépni vele, erre miért nem gondoltam már korában? – kérdezte szarkasztikusan Catarina. – Mi nem tartjuk olyan fontosnak a kapcsolatokat, mint ti, Árnyvadász – villantott egy mindentudó pillantást Jace-re.

- De hiszen már évszázadok óta barátok vagytok Magnusszal – mutatott rá Jace.

- Ez igaz, de van, amikor egy vagy két évtizedig nem beszélünk. Most éppen abban a korszakban vagyunk, amikor Magnus közel enged magához és hagyja, hogy az élete része legyek.

Jace bele se tudott gondolni, milyen lehet tíz vagy annál még több évig nem találkozni és beszéni Aleckel. Már ezt az egy hónapot is pokolként élte meg.

- De megnézem, mit tehetnék – tette hozzá Catarina.

- Akkor hátha rájönnének, hogy nem abba a világba valók és visszakerülnének... - mondta ki Jace Catarina gondolatait.

- Reménykedjünk benne, hogy ez most be fog válni.