Aki elkapta a gyilkost! (Befejezett)

☠️Kétfél

Árnyék, hallasz?– zökkent ki egy hang, és felnézek, az irodában voltam, és a főnök üvöltött rám.
Teljesen lesokkolt, hogy miért vagyok itt, és mi is van most. – Hogy mi?
– Hallasz te engem egyáltalán, mi van veled… itt a többi pénz. Jól csináltad. Remélem, a lányom is jobban lesz már.
Megrázom a fejemet, és körülnézek, tényleg az irodában vagyok. – „Basszus… szedd már össze magadat.”
Elvettem a pénz, és állnék is fel, mikor a főnök leint. – És mi van Varjúval?
Erre hirtelen hátraestem a széken. – Tessék?
– Úristen, jól vagy? Mi van veled, teljesen olyan, mintha szét lennél esve.
– Hogy mi van?
– Pont ezt kérdezem.
– Áá, ja... nem találtam még meg.
– És ez ennyire idegesít?
– Idegesít? 
– Hát, hogy eddig mindig mindenkit megtaláltál egykettőre… most meg nem haladsz semmire.
– Áá, igen... ez van – sóhajtok.
– Nyugalom, te vagy a legjobb, meglesz.
– Hát... aha.
Ezzel felálltam és eltűntem.
Mióta 3 napja visszajöttem Japánba, teljesen kivagyok. Napok telnek el, hogy csak az utcán vánszorgok, és nem megy semmi. Nem tudok koncentrálni semmire. Azóta naphosszat ugyanaz a jelenet játszódik le az agyamban. Ahogy nézett, ahogy kimondta, hogy ő Varjú… minden egyszerre csap fejbe, és reggeltől estig csak erre gondolok. Már rég túl kéne lennem rajta, megkeresni, és végezni vele… de én csak itt marcangolom magamat. Közben ő biztosan jót röhög rajtam, hogy átvert. Biztosan tudta, hogy én vagyok Árnyék, és csak kihasznált, mégis – mégis… nem tudom elfelejteni. Nem tudom, mi van velem. Azóta még otthon se jártam, egy hotelben szálltam meg, nem volt erőm hazamenni, mert a csodás, mámorító, bűnös képek egyből az eszembe ötlöttek volna, nem mintha nem azon járna az agyam folyton… Hogyan is mozgott alattam, a hangja, a teste és minden egyes szexi kép. Vágytam rá, hogy újra megérintsem, hogy újra a karjaimban tartsam… ez már szerintem megszállottságnak is mondható, mert ha ez nem megszállottság, akkor mégis mi?
Visszamentem a hotelbe és befeküdtem az ágyba, csak a plafont bámultam. Mégis, hogy jutottam el idáig? 
Emlékszem a találkozásunkra... már akkor furcsának találtam, mégis valami megbabonázott benne, azóta meg olyan, mintha a rabjává váltam volna. Akarom őt, nem csak a testét, nem csak érinteni… akkor mégis mit akarok, ha nem csak szex kell. Mert ő más, akarom birtokolni, azt akarom, hogy tőlem függjön, de mégis miért?
A nagy gondolatmenetemet a telefon csörgése törte meg, legelsőnek fel se fogtam, hogy a ház csendjét az én telefonom csengőhangja törte meg... de aztán kapcsoltam. Lassan, darabozva álltam fel, minta ez is nehezemre esne, aztán az asztalhoz léptem, ahol a telefonom rezgett… felvettem, és a kijelzőn a főnök neve díszelgett, sóhajtva vettem fel.
– Új munka? 
– Árnyék – hallok meg egy ismerős hangot.
– Sofia? Mi az?
– Találkozhatnánk?
– Minek?
– Beszélni akarok veled. Jól vagy? Apa mondta, hogy furcsán viselkedsz mostanság.
– Jól vagyok.
– Hazudsz. Rei?
– Fogd be! – üvöltöm a telefonba, és le is csaptam. – Elegem van!!– üvöltöm, és az egész szoba az én hangomtól visszhangzott.
Aznap az estét egy bárban töltöttem, csak felejteni akartam. A pultoslány egyhamar észrevette a rossz hangulatomat, és ott illegette magát nekem, de kicsit se érdekelt, egyhamar el is küldtem a francba.
Aznap este, míg magamnál voltam, és amire még emlékszem, jól összeverekedtem néhány idiótával, és még az utcán is egy bandával… aztán azt hiszem, a parkban dőlhettem ki, de ebben már nem vagyok biztos. Reggel sajgott a fejem, és egy ismeretlen helyen találtam magamat, csak remélni tudtam, hogy nem feküdtem le valakivel megint hótt részegen. Mert akkor ez nálam lehet, hogy valami betegség.
Mikor egy vékony, barna hajú lány lép be.
– Sofia? Mégis, hogyan?– nézek rá ledöbbenve, és megdörzsöltem a szemeimet, hogy ez most tényleg a valóság?
– Az utcán találtam rád, és idehoztalak.
– Hol vagyok?
– A lakásomon. Csináltam reggelit, de neked inkább egy kávé kell, ugye?
– Kösz, azt elfogadom, és bocs, mindenért.
– Ne kérj bocsánatot. Mindent megtettél, hogy megtaláld a férjem gyilkosát, és aztán végeztél is vele… legalább hadd háláljam meg.
– Nem kell, ez a munkám.
Ezzel felállok, és kimegyek a szobából, megkeresem a konyhát, és két csésze kávé után jobban is érzem magam.
– Jobban vagy?
– Persze, ez csak egy kis másnaposság.
– Nem erről beszélek.
– Tudom, de nem izgat.
– De…
– Sofia – morgok rá
– Ne morogj itt nekem, rá fogsz jönni…– kuncogja.
– Mire?
– Idő kérdése… nemsokára – nevet fel.
– He? Mégis mire?
– Majd meglátod – mosolyog titokzatosan, és eszik pár falatot.
– Hülye... – mondom halkan, és megvonnom a vállamat.
– A szerelem szép dolog és kiszámíthatatlan – suttogja, és csak mosolyog lágyan.
Igazából ezt az utóbbit nem tudom, mire értette, de ráhagytam. 
Miután megittam a kávét, el is jöttem onnan… nem akartam maradni, se beszélni. Visszamentem a hotelbe, és egy adag altató bevétele után aludtam is, mostanában csak ezzel tudtam elaludni. 
Mikor következő nap felkeltem, fájt a fejem, fáradt voltam, pedig végigaludtam az egész napot… de most még annál is jobban fáradt voltam, mint mikor az egyik munka kapcsán legalább 1 hétig nem aludtam. Gondterhelten felsóhajtok, és nehézkesen felültem, de még nem keltem fel, ahhoz se volt kedvem. Mikor idegesítő telefoncsörgésre lettem figyelmes, egy darabig fel se akartam venni, de aztán meguntam, vagyis inkább nagyon is idegesített a folytonos zaj, így idegbetegen vettem fel. – Halló!
– Azt hittem, már soha nem veszed fel.
Nem is reagáltam. – Munka?
– Talált.
– Küldje… – Ezzel leraktam.
Pár másodperc múlva már sípolt is a telefonom, és elolvastam az új célpontom adatait. Nem nagy meló, hamar meglesz, így azon nyomban elindultam, miután felöltöztem. 
Órák múlva…
Egy raktár közepén állok, hullák vesznek körül… tényleg nem volt nehéz, de rengeteg nem oda illő hibát vétettem, ami nagyon idegesített. 
És tudom is, mi, vagyis ki miatt… – Nem bírom tovább… Elég volt! – ordítom egyszeriben. 
Aztán hirtelen csapott fejbe valami, ami még a hawaii úton történt… emlékek hada jött elő az elmúlt hetekben, aztán ez a pár mondat. – Tudom már… „El fogom intézni.” – vigyorodok el őrülten.