A szőke herceg (Draco Malfoy x OC)

Draco Malfoy kitálal!

Amikor másnap reggel kiderült, minek is örült a Nagyúr, (azaz megszöktek a halálfalók) nagyon mérges voltam, egészen a héten lévő DS edzésig. Akkor indultam el életemben először Draco oldalán az edzésre és, amikor odaértünk, mindenki meghőkölve figyelte, hogy itt van, de ennek ellenére relatívan hamar befogadták. Minden nyugodni látszott, hisz Crak és Monstró újra az oldalát ékesítették, a DS-ben pedig nagyon jól teljesített, az egyik legjobbá vált az igyekvő Neville mellett. Harry pedig folyton panaszkodott, hogy fáj a sebe és Piton órái inkább az ellenkezőjét teszi, mint kellene és ezzel egyet kellett értenem.

Az eddig havi szinten megjelenő Voldi, most már minden héten, csütörtökön elkezdett beszélgetni velem az éppen aktuális dolgairól. Mint, hogy hány embert kellett megkínoznia, vagy éppen melyik halálfalója készül elárulni őt és azt is elmagyarázta, hogyan is fogja kivégeznie őt. Ebben pedig a legbetegebb az, hogy lehetőség hiányában végig kell hallgatnom, és néha azon kapom magamat, hogy tanácsokat adok egy fájdalmas kivégzéshez.

– Lehet, hogy úgy van, mint a betegségeknél – fejtette ki véleményét Hermione. – Talán olyan ez, mint mikor belázasodsz. Átmenetileg súlyosbodik az állapotod, aztán hirtelen meggyógyulsz.

– Az órák Pitonnal csak rontanak rajta – jelentette ki makacs pesszimizmussal Harry. – Elegem van belőle, hogy folyton fáj a sebhelyem, és hogy minden éjjel ott kell ácsorognom azon a folyosón. Ráadásul Chizuko is azt részletezte a múltkor, hogy csak rosszabb lett. Na meg ott van az az ajtó. Unom már, hogy csak állok és bámulok rá...

– Ezzel ne viccelj! – pirított rá Hermione. – Dumbledore azt akarja, hogy egyáltalán ne álmod arról a folyosóról, különben nem bízta volna meg Pitont, hogy tanítson téged és Chizukót okkulmenciára. Egyszerűen arról van szó, hogy meg kell dolgoznod a sikerért!

– Mégis, mit tehetek még! – majd, nem bírtam tovább.

– Harry, én... Én tudom, mit keres Voldemort...

– Mi? Hogyan? Honnan tudod? – kérdezte idegesen, miközben a szemeimmel a padlót pásztáztam, mintha valami nagyon érdekes lenne ott.

– Ő... ő mondta nekem. Bár kevés dologra emlékszem ébredés után... a társalgásainkból mindig meg-meg marad egy darab. A Nagyúr két jóslatot keres... Nem tudom miért vagy minek, csak annyit tudok, hogy ha azzal a folyosóval álmodsz, az lehet az ajtó mögött.

– Társalogsz? Chizuko, te magadnál vagy?

– Mégis mi mást tehetnék? Az okkulmencia már egy jó ideje hatástalan ellene! Valószínűleg köze van ahhoz, amit mondott.

– Mit mondott?

– „Mert van bennünk valami közös, ami összeköt minket." Gondolom emiatt, a kapcsolat miatt hatástalan ellene az okkulmencia. Csak mégis mi lehet ez a kapcsolat?

– Nem tudom. Kivéve, ha téged is megpróbált ölni Tudjukki.

– Nem hiszem – ráztam meg a fejem.

– Lehet, hogy... – dünnyögött Ron

– Lehet, hogy mi? – mordult rá Hermione.

– Lehet, hogy nem az ő hibájuk, ha nem tudják bezárni az agyukat. Elképzelhető, hogy Piton igazából még jobban ki akarja nyitni az agyukat... hogy Tudjátokki jobban belemászhasson...

– Ugyan már Ron! Piton mikor akarna Chizukónak ártani? Nem véletlenül ő a kedvenc diákja. Plusz számtalanszor meggyanúsítottad már.

Ezután megannyi teendő volt. Éjszakába nyúló házifeladat-írások, titkos DS-edzések, a prefektusi teendőim, Draco Malfoy (Igen ő egy külön kategória), a rendszeres különórák Pitonnal, az egyre szaporodó társalgásaim magával a Sötét Nagyúrral, aki mintha, csak velem egyidős lenne, úgy beszélget. Mire észbe kaptam a január elrohant a szemem előtt.