A szőke herceg (Draco Malfoy x OC)

Már eleget hallottam

A következő egy hónapban semmi sem változott, az okkulmencia, pedig teljesen hatástalan lett, így napi szinten hallgathattam a fejemben csevegő Voldemortot. Szörnyű dolgok történtek, mint, hogy kirúgták Trawleyt. Éppen DS edzést tartottunk, ahol sok mindent gyakoroltunk. Én éppen Hermionéval párbajoztam, míg Draco néhány alsóbb évesnek mutatott pajzsbűbájokat. Aztán hirtelen belépett Dobby.

– Harry Potter, uram... – sipította a reszkető manó. – Harry Potter... Dobby eljött, hogy figyelmeztessen... de a házimanókra ráparancsoltak, hogy hallgassanak...

Azzal fejjel nekirohant a falnak. Ismertem Dobby hajlamát az önfenyítésre, így hát Harry gyorsan utána szaladt. Az ütközést már nem sikerült megakadályoznia, de Dobby szerencsére rugalmasan visszapattant a kőfalról, hála nyolc puha sapkájának. Hermione és néhány másik lány ijedten felsikkantott, miközben én csak érdeklődve figyeltem.

– Mi történt, Dobby? – kérdezte Harry. Közben megragadta a manó fél karját, hogy meggátolja őt a fal vagy más öncsonkításra alkalmas eszköz elérésében.

– Harry Potter... a fő... a fő...

Dobby szabadon maradt kezével orrba bokszolta magát. Harry gyorsan elkapta azt is.

– Fő micsoda, Dobby?

De mire kimondta a kérdést, már sejtette a választ. Egyetlen fővalakit ismert, aki ilyen páni félelmet kelthetett Dobbyban. A manó kissé kancsalítva felnézett rá, és némán eltátogta a nevet.

– Umbridge? – kérdezte rémülten Harry.

Dobby bólintott, majd megpróbálta beleverni az arcát Harry térdébe. Harry eltartotta őt magától.

– Mi van vele? Dobby, csak nem azt akarod mondani, hogy... hogy tud rólunk... hogy tud a DS-ről?

A választ én is kiolvastam a manó fájdalmas arcából.

– Akkor mire várunk? Indulás! – szólalt meg mellettem Draco. A DS-tagok a kijárat felé rohantak, de mivel az ajtón csak egyesével tudtak kimenni, ott feltorlódott a tömeg. Hallottam az elsők távolodó lépteinek zaját. Reméltem, hogy társaimnak van annyi esze, és nem próbálnak meg egyenesen a hálókörletükbe szaladni. Még csak nyolc óra ötven perc volt; ha bemenekülnek a könyvtárba vagy a bagolyházba...

– Gyere már, Potter! – kiáltott oda neki Draco, ahogy várakoztunk az ajtó előtt.

Kiérve, pedig nem futhattunk sokat, mert elkaptak minket. Vagyis Pansy gáncsártást küldött ránk is mindnyájan a földön feküdtünk.

– Tanárnő! Tanárnő! Elkaptam egyet! – kiabált örömtelien a lány.

A sarkon Umbridge döcögő alakja tűnt fel. A főinspektor erősen zihált, de a szeme csillogott az elégedettségtől.

– Ő az! – harsogta diadalmasan, mikor megpillantotta a földön heverő Harryt. – Kitűnő, Pansy, kitűnő! Csodás... ötven pont a Mardekárnak! Jól van, most már átveszem... Álljatok fel!

– Szaladj, Pansy, hátha sikerül összeszedned még egypárat! Szólj a többieknek, hogy a könyvtárban is nézzenek körül. Mindenki bűnös, aki liheg. A vécékbe is nézzetek be! Na, eredj már, indulj!

– Ti pedig, – folytatta, miután Parkinson elsietett – szépen velem jössztök az igazgatóhoz.

A kőszörny felé tartva azon gondolkodtam, vajon hány társamat kapták még el. Ronra gondoltam – Mrs. Weasley kitekeri a nyakát – és arra, milyen szörnyű csapásnak érezné Hermione, ha az RBF-vizsgái előtt kicsapnák. Seamus, akinek ez volt az első edzése... Neville is olyan szépen fejlődött... Én meg be akartam fejezni az iskolát...