1. fejezet

966 44 7
                                    

Adnék nektek egy tanácsot: ha azt mondják, hogy te egy hős vagy félisten vagy, ne vegyétek komolyan! Nevessetek bele a képébe a csávónak, és menjetek el tőle azzal a gondolattal, hogy ez hülye! Nem viccelek! Hatalmasat szívnátok az egésszel, ha elhinnétek.

Hérosznak lenni olyan, mint egy világító kecske, aminek a tőgyeibő Pepsi termékek jönnek: tök random és furcsa. Az életed meg baromi gyorsan érhet véget. És elég csúnya halálok vannak-mondjuk lehet, hogy Darwin díjat kapsz, de hidd el, hogy nem éri meg. Hallgass rám! Én tudom.

Gondolom észrevettétek, hogy említettem egy világító kecskét, akiben Schwepes, Pepsi, Mountain Dew és még sok más Pepsi cucc terem. Ez azért volt, mert tőle tudtam meg, hogy nem vagyok szokványos ember (mondjuk az sincs kizárva, hogy egész idő alatt be voltam állva, mint a gerely, és a kecskét csak behaluztam). De tudjátok, hogy van ez!

Mielőtt a történetbe belekezdenék, bemutatkoznék! A nevem Jason Coose. Tizenöt éves vagyok, és a brooklyn-i Yancy-be járok suliba. Nem vagyok az a nagyon suliimádó srác, ez pedig abban is meglátszik, hogy rengeteg igazolatlanom van.

Hogy a szüleim mit szólnak ehhez? Hát... Fogyjuk rá, hogy nem érdekli őket. Ugyanis nincsenek szüleim. Öt éve meghaltak, azóta a nővérem, Anna Coose nevelt. Ő akkor volt annyi, mint most én. Szóval apát és anyát már annyira nem érdekli, hogy hány igazolatlanom van, viszont Anna azért leordítja néha a fejem, hogy jobbnak kéne lennem, jobban kellene hajtanom, kevesebbet kéne lógnom.

Egyébként a szüleim halála óta teljesen kivagyok. Nem az vagyok, mint aki voltam. Régen még jó jegyeket kaptam és nem kerültem ki nagy ívben a sulit (mondjuk akkor is sokat gondoltam rá).

Mondjuk a hiperaktivitásom az nem változott. Sosem tudtam egy helyben megülni, nem visszaszólni, ha valaki (akár felnőtt) oltogatni vagy szidni kezdett. Mindenre megvolt a válaszom.

A szerencsém annyi, hogy nem vagyok diszlexiás, vagyis nem keverem össze a betűket, pedig sokszor az ADHD mellé diszlexia is társul.

Viszont van velem egy kis furcsaság: tökéletesen értem a görögöt és a latint. Ha meglátok vagy görög, vagy latin szöveget, akkor azt megértem. Nem is kell gondolkodnom rajta, hogy mit jelenthet.

Anna erre kitalált egy kicsit hihetetlen sztorit: azt, hogy anyai nagyapám latin volt, apám meg görög. Ez azért volt hihetetlen-mármint az, hogy én ezért tudok mindkét nyelven-, mert soha senki sem tanított sem görögül, sem latinul. Mintha ez csak egyszerűen megtörtént volna. Mondjuk annyira nem zavart a dolog.

Nos, akkor hadd kezdjek bele a történetbe, mert hát az a fontos, nem én (pedig én, de mindegy).

Minden egy kiránduláson kezdődött. Az év végi kiránduláson, ami nem mellesleg több napos volt. Los Angelesbe utaztunk, hogy megnézzük Hollywood-ot-nem csak a táblát, nyugi. Ez csak az első nap volt.

Engem annyira nem tudott érdekelni a dolog, mivel nem nézek sok filmet, illetve már jártam ott, mikor még szüleim éltek. Konkrétan Los Angelesben laktunk, szóval el tudtunk menni.

Egész nap inkább Harryvel, vagyis a legjobb barátommal beszélgettem-amúgy a teljes neve Harrison Roon, de nem szereti, ha Harrison-nak szólítja valaki.

Mint azt mondtam, vele dumáltam egész nap, szóval csak szimlán mentünk az osztály után, de nem figyeltünk konkrétan semmire. Vagyis nem tudom nektek elmondani, hogy mi volt.

Este foglaltuk el a szálloda szobákat-persze, az a tipikus tanári logika, hogy megérkezünk, azt rögtön múzeum, nem pedig letesszük a cuccokat, nehogy kevesebb cuccot kelljen cipelni!

A Káosz Fia | 1. KönyvWhere stories live. Discover now