A Káosz Fia | 1. Könyv

12. fejezet

A csapat, ami rajtunk ütött, a Notre Dame-hoz vitt minket. Mondjuk érdekes volt, hogy akármennyi ember ment el mellettünk, egyik sem vette észre, hogy három embert konkrétan elrabolnak. De ha nem is ezen, legalább Savitr ruháján akadt volna meg a szemük, de az mellett is úgy sétáltak el, mintha egy teljesen természetes dolog lenne itt, Franciaországban. Savitar meglátta értetlen tekintetemet, és odalépett hozzám. 

– Értelmetlen lenne még csak hozzájuk szólni is, Coose – mondta. – Nem hallanak. És nem is látnak. A Köd elrejt minket. Vagyis a szökésed esélye jelentősen csökkent. 

– Ki mondta, hogy szökni akarok? – kérdeztem. – Beszélni akarok a saját nővéremmel!

– Ugye tudod, hogy semmit nem fogsz elérni vele. Nemrég még meg akart öletni, aztán meggondolta magát – pillantott egy másodperc erejéig Karára. 

Én is a lányra néztem. Aztán lehajtottam a fejem. 

– Nem mondtad el neki, hogy ki ő, mi?

Nem válaszoltam. Az az érzést jött rám, hogy hibáztam azzal, hogy nem mondtam el Karának, hogy Agni, vagyis a hindu Tűz lánya. Szégyeltem magam érte. Eddig a pillanatig pedig úgy voltam vele, hogy neki magának kell szembesülnie a dologgal. 

– Mit értettél az alatt, hogy unokahúgom? – kérdezte Savitartól. Az isten szerintem vigyorgott a maszkja alatt. 

– Témánál vagyunk... – motyogtam. 

– A kis haverodnak kellett volna elmondania – mondta az isten. Persze, hogy így kellett kezdenie, mert nem elég, hogy pár óra múlva halottak leszünk, még úgy is haljak meg, hogy a legjobb barátom haragszik rám. 

– Miről beszél ez? – nézett rám Kara. 

Sóhajtottam. 

– A te apád Agni, a tűz istene. Egy hindu isten volt. 

– Dehát a hindu istenek Savitaron kívül mind meghaltak! 

– Csak három vagy négy évről beszélünk, Lander – mondta Savitr. – És képzeld, édesapáddal én magam végeztem. 

Kara dühös tekintettel nézett rám. Megértettem, hogy haragszik. De szerintem ez nem azt akarta jelenteni, hogy mérges rám, hanem hogy ki fogja nyírni ezt az istent, aztán fog foglalozni velem. 

Amint a Notre Dame-hoz értünk, Savitr, a pálcás pasas és egy másik alak a bevitt minket a templomba. 

Életemben nem jártam még itt, de nagyon komornak tűnt. Alig voltak ablakok, de ami volt, az is kicsi volt, és az a színes fajta. Félhomály volt, mert hát Isten Házába nem fognak bevezetni áramot, az egyszer biztos. Az a kevés fény, ami bent volt, azt is pár gyertya adta—na meg az a kis valami az ablakok helyén. 

Anna az oltárnál állt, ahol pár arany tárgy—olyasmik, mint az arany keresztek, gyertyatartók—állt egy asztalon, körbevéve a Bibliát. 

A nővérem ugyanúgy nézett ki, mint szokott: hosszú, hátra font fekete, hullámos haj, zöld szem. Fekete póló,  sötétkék kardigán és sötétkék Denim farmer volt rajta. Fekete Nike cipőt viselt.

– Az ókori görögök és a rómaiak ugyanazokban az istenekben hittek, csak más néven. Zeusz, mint Jupiter, Héphaisztosz, mint Vulcanos... Persze voltak, akiket nem neveztek át, mint Uránosz, vagy Khaosz. – Megfordult és rám nézett. – Aztán a rómaiakkal kezdve a világ szép lassan átvette a kereszténységet, ezzel elfelejtve az isteneket és az Olimposzt. Mi még tudjuk, hogy az istenek még mindig léteznek. De ez hamarosan megszűnik. El fogom pusztítani az Olimposzt az összes istennel együtt. És ezen még te sem tudsz változtatni, Jason. 

– Miért csinálod ezt? Ha azért, mert az apád sosem volt ott melletted, hogy elhagyott, akkor muszáj megértened, hogy minden isten ezt csinálja a gyermekével! – csattant fel Percy. – Mégsem akarjuk elpusztítani az Olimposzt!

Anna Percyhez sétált, akit ekkor térdhajlaton rúgott Savitr, amitől meg térdre kényszerült, de mégegyszer felállt. Savitar újra meg akarta rúgni, de Anna intett neki. 

– Nem ezért akarom megölni az isteneket, Jackson. Én nem vagyok Luke Castellan. 

Percy szeme elkerekedett, amikor Anna kimondta azt a nevet. Nem ismertem, akiről szó esett, azt a Luke Castellan-t, de volt egy olyan érzésem, hogy Percy ellensége volt, és most halott. 

– Azért akarom megölni mindet, mert egy pár éve Zeusz parancsolta meg az összes istennek, hogy öljenek meg engem és az öcsémet. Csak azért, mert megijesztette őket a származásunk! Azért, mert anyánk egy római istennő, Bellona lánya, apánk meg Khaosz, rettegnek tőlünk. Félnek az erőnktől. Apa védett meg tőlük! És Percy Jackson, nem fogod elhinni, hogy ki volt még az istenek közt. Poszeidón, a te apád!

Percy állta Anna nézését. 

– Felajánlok nektek valamit. Egy lehetőséget. Csatlakozzatok hozzám! Harcoljatok mellettem az istenek ellen! Öljük meg őket együtt! – Ennél a mondatnál rám nézett. – Vagy haljatok meg ti is. 

– Tudod mit? Én inkább meghalok, minthogy azok ellen harcoljak, akiket szeretek! – csattant fel Percy. 

– Óh, te nem fogsz meghalni, Jackson – nevetett Anna. – Vagyis meg fogsz, de van valaki, aki személyesen akar végezni veled. 

Fémes hangot hallottam, majd egyszercsak megjelent Anna kezében a Káoszkard, amint gyorsan építi fel magát. Mostmár tudom, hogy miért nem láttam rajta semmilyen fegyvert. 

Amint a kard teljes egészében állt a kezében, Percy mögött megjelent egy kékes-fehéres felhő, amibe Anna egy tolórúgással belerúgta Percyt. 

– NEM! – ordítottunk Karával fel. 

– Mit csináltál vele?! – vontam kérdőre a nővérem. 

– Ne aggódj, nem halt meg...még – vonta meg a vállát, majd intett egyet Savitarnak és a pálcásnak. Azok odajöttek hozzám és Karához, és elvittek.