A Káosz Fia | 1. Könyv

10. fejezet

Percyvel és Karával még sötétedés előtt kiderítettük, hogy Camaret-sur-Mer-ben vagyunk, ami Franciaország sarkában van, a nagyobb félsziget legszélén, az óceánnál. Mondjuk a tájékozódás érdekesen történt, ugyanis mi nem tudunk franciául. 

A legelső ember, akihez odamentünk, egy fiatal, legfeljebb huszonöt éves srác volt. Barna ecset volt a feje tetején, de nem állt neki rosszul. Pólója egy sima, fekete póló volt, csak a közepére ki volt írva, hogy Nike, ami alatt Niké tipikus szárnya volt—ugyanis az nem pipa, hanem Niké istennő szárnya—, csak azért, hogy drágább legyen. Nadrágja ez a divatos, térdnél szakadt nadrág volt. Nem tudom, hogy ez miért divat, én is tudok magamnak csinálni otthon, és nem lesz tőle drágább. De az is lehet, hogy nem így vette, csak szimplán sokat térdelt...khm...khm... 

A cipője pedig komolyan mondom, undorító volt. Nem tudom láttatok-e már—valószínűleg igen—ezt az úgynevezett "holdjáró cipőt". Ha nem, akkor elmondom, hogy annyi a különlegessége, hogy magas az egész talpa. De nem csak egy kicsit, hanem öt-tíz centikkel. Ami azért tényleg elég brutális—és nem a jó értelemben. 

A srác mellett, kézenfogva sétált a barátnője. Szintén nem lehetett több huszonháromnál. Ő egészen normálisan nézett ki: piros Dorko cipő és egy térdig érő vörös dress. Arca szép volt, szemei pedig sárgán csillogtak. Viszont a hajával nem tudtam kibékülni. Nem tudom, hogy mi abban a szép, ha egy csajnak egyik oldalt van egy háta közepéig érő szép, egyenes, nem töredezett, egészséges fekete haja, de a másik oldalt nullás géppel úgy le van tolva, mint egy zöldfülűnek a seregben. 

A másik meg, hogy nem értem, hogy tudnak ezek ilyen hidegben rövidujjúban lenni. Oké, hogy nyár eleje van, de nekem mindjárt befagy a seggem, szintén pólóban. 

Szóval odamentünk hozzájuk, hogy nulla franciával megkérdezzük, hol vagyunk. 

Két lehetséges kimenetel volt: vagy azért néznek hülyének, mert törjük a franciát, vagy azért, mert megértik, és nem tudjuk, hogy hol vagyunk. Olyan egyszerűen nem létezett, hogy nem mi jövünk ki belőle idiótaként. Mondjuk nem hiszem, hogy én nem nézném az embereket idiótának, ha New Yorkban megkérdeznék tőlem, hogy hol vannak. 

Mielőtt Percy megszólította volna őket, hallottam, hogy nem franciák. Tehát ők is csak túristák. Viszont a nyelvet nem ismertem fel. 

– Elnézést, bocsi – lépett oda hozzájuk Percy. Még alig mondott valamit, de már fogtam a fejem, hogy miért neki kellett mennie. Valami értelmesebb életforma, vagyis vagy Kara vagy én is mehettünk volna. – Mi – mutatott ránk Percy – lenni eltévedve. Ti – mutatott rájuk – tud mi hol?

Mindkettejükön látszott, hogy alig bírják megállni, hogy ne röhögjenek. Végül a csaj szólalt meg angolul, kis akcentussal. 

– Tudun' angolul – mondta, még mindig magában nevetve. 

– Akkor bocsánat – sült le Percy arcáról a bőr. – Meg tudnák mondani, hogy merre vagyunk? Eltévedtünk. 

– Camaret-sur-Mer-ben – mondta a pasas. – Merr'megyün'k eljutni?

– Párizsba – válaszoltam. 

– Az nem lesz egy rövid út. 

– Nem megy innen vonat oda? – kérdezte Kara. 

– Nem – mondta a csaj. – De Tours-ig elvihetün' titeket, onnan meg megy vonat. Úgyis oda megyünk. 

– Nagyon köszönjük – mondta Percy. 

***

Egész kocsiúton azon gondolkodtam, hogy mit jelenthettek azok a képek, amiket láttam. Tudom, hogy azt láttam, ahogy valaki harcol valakivel, de nem értettem az egészet. Például ott volt a kép, amiben Savitr egy világító valakivel harcolt, aki szerintem Kara lehetett. Amelyikben Anna harcol valakivel, az a valaki szerintem vagy Percy vagy én lehetünk. Viszont amelyikben Thélosz harcol azzal a két alakkal—akik közül szerintem a srác Percy—, azt a lányt nem tudom hova tenni. Nem hiszem, hogy lenne olyan félvér, aki a tüzet és a levegőt is uralja. Hacsak Anna nem áll át. Bár ő sem biztos, hogy mit ural. De ez akár azt is jelentheti, hogy esélyem van lebeszélni őt a bosszúról. 

Az út összesen két óra volt. Kicsit talán több, de elég gyorsan elment. 

A kocsi a tours-i állomás mellett állt meg. 

– Köszönjük – mondta Percy, miután kiszálltunk a kocsiból. – Mennyivel tarozom?

– Ugyan, hagy' csak! – ellenkezett a srác, akit amúgy mint megtudtuk, Balázsnak hívták, és magyar volt a csajszival együtt.

– Azért ragaszkodom, hogy...

– Majd ha legközelebb találkozunk, akkor megadod. Addigis további kellemes utazást, és kevés eltévedést!

– Meglesz – intett Percy, Balázsék meg elhajtottak. 

– Na menjünk, vegyük meg a jegyeket! – mondta Kara. 

A tours-i állomás nem volt különb, mint bármely vasútállomás az USA-ban. Talán annyi különbség mégis volt, hogy itt a falak, a plafon és a padljó is fehér márványlapokkal volt rétegezve. Vagyis egykor fehér márványlapokkal, ugyanis most mindenféle folt volt rajtuk: hányás nyoma, kajamaradék, valami ketchup szerű odaszáradt valami, olyan barna foltok, amelyekről nem akartam tudni, hogy kerültek oda, illetve voltak még a márványnál is fehérebb foltok is, amiről pedig reméltem, hogy nem az, amire gondolok. 

Szerencsére a jegyváltás itt egyszerűbb volt, mint Amerikában. Ott volt három automata, és egy élő emberi jegypénztáros-lény, aki előtt mindig hosszú sor állt. Mondjuk az automatákhoz sem volt kisebb. Itt pedig úgy nézett ki az egész, hogy az állomás mellett volt egy nagyobb épület, amiben három jegypénztáros dolgozott, és volt vagy húsz jegyautomata. És a sorok is—ha voltak—elég gyorsan haladtak. Mondjuk mi pont egy olyan alkalmatg fogtunk ki jegyet venni, amikor senki sem volt az egész épületben a jegypénztároson kívül. 

A vonatunk este fél tizenegykor indult—francia idő szerint—, amikor már azért nem volt valami világos. Egyedül a telihold fénye és a közvilágítás világította be az utcákat. 

A vonatunk pontos volt. És még majdnem üres is! Csak egy pár ember volt rajta, köztük azzal a pár rosszarcú alakkal, akiket egyáltalán nem említettem, pedig már az állomáson is ott voltak. 

Egy ideig őket figyeltem, hogy nem tesznek-e semmi féle fenyegető mozdulatot, lépést, vagy egyáltalán nem néznek-e ránk, de azok szépen el voltak foglalva a sörjükkel, meg azzal, ami még volt náluk. 

Percy mellettem a tájat fürkészte az ablakon keresztül. Vagyis szerintem annak indult, de átment az egész érdektelen bambulásba. Kara pedig szemben velem, úgy dőlt el, mint egy gerenda. Nagyon fáradt lehetett. Konkrétan amíg én kómában voltam, a kiscsaj egy fél napon keresztül ápolt, kibírta Percyt és nem tudtak meg semmit—tényleg, ezt hogy csinálták?

Addig-addig néztem Karát, hogy engem is elnyomott az álom. És ismét látomásom volt. 

Annát, Savitr-t és Théloszt láttam. Mindhárman ugyanabban a ruhában voltak, mint az előző látomásomban—mondjuk Savitr-nál nehéz nem ezt mondani. Ketten térdeltek előttük, hátrakötött kézzel és betömött szájjal. 

Egyiküknek rövid haja volt. Nem tudtam volna megmondani, milyen színű. Viszont a szakálla hosszú volt, fekete és fonott. És komolyan mondom, jól állt neki! 

A másik kicsit másabb volt. Neki inkább fordítva volt az egész: hosszabb haja és nulla szakálla. A hosszabb hajat meg úgy értem, hogy az a normáis méretű. Neki farmerzsebéből egy bot kandikált ki. 

– Engedjétek el őket! – mondta Savitarnak és Thélosznak Anna. A duó meg is tette. – Mostantól azt teszitek, amit mondok!

– Mi lesz, ha nem? – kérdezte a szakállas. Anna felemelte a kezét és a földből hirtelen kitört egy ferde oszlop, ami a srác mindkét karját széttárta és egész testtel a falnak taszította. 

– Nem akarjátok megtudni – mondta a nővérem. 

– Mi az első feladatunk? – kérdezte a másik, akit Anna még egyáltalán nem bántott. 

– Az egyszerű, srácok: hozzátok elém az öcsémet! Te pedig Savitr, meg gondoltam magam: ne öld meg Karát! Hozd elém Jacksonnal együtt! Még hasznunkra lehetnek.