A Káosz Fia | 1. Könyv

5. fejezet

Valahogy másnak képzeltem a titánokat. Mint mítoszban, illetve attól a pillanattól kezdve, amikor megtudtam, hogy nem vagyok egyszerű ember—pontosabban Percy, Annabeth és Brunner-Kheirón elhadarta az egészet, én meg csak annyit értettem, hogy félvér vagyok. Mondjuk más annyira nem is számít.

Hogy képzeltem őket? Fogalmazzunk úgy, mint egy hegyomlás! Óriási lényeknek képzeltem őket, akiknek az egész testük csak abból van, aminek a titánjai. Jó, mondjuk ez a dolog Atlasznál nehézkes lenne, de értitek mire gondolok! Legalábbis remélem. 

Egyébként tök úgy néz ki—mármint Atlasz—, mint egy normál ember. Ki nem szúrnám egy tömegből, hogy: fúúú, basszus, ott egy titán! Nem! Teljesen normális ember kinézete van: fekete, kicsit nyúzott haja, szakálla, halványkék szeme, páncélja alól szakadt póló kandikált ki, illetve egy lábvért. Meg persze egy cipő. Semmi természet feletti! Jó, mondjuk a páncélzat nem éppen szokványos dolog, de azért az sem az...legalábbis remélem. 

– Hogy érted, hogy itt van, amit keresünk? – kérdezte Percy. 

– Úgy, ahogy mondom – vágott fapofát Atlasz.

– Egyáltalán honnan tudod, hogy mit keresünk? – kérdeztem. 

– Tőle – bökött a titán mögém. 

Valami megcsillant. Valami fém cucc. Aztán egy alak lépett előre. Ugyanaz volt, akit az álmomban is láttam. Az a fémpáncélos csávó. 

Hirtelen annyit éreztem, hogy egy fehér fénycsóva a falnak csapott. Méghozzá a tőlem lehető legtávolabbi falnak. Azt sem tudtam, mi van! Hogy kerülte én oda ilyen gyorsan?

A fémpáncélos a nyakamnál fogva tartott a falnak. Láttam, amint Percy a zsebébe nyúl, Kara meg csak tátogott. Atlasz pedig úgy vigyrgott ott az Ég alatt, mint a tejbetök. 

– Mondtam, hogy eljövök érted, Jason Coose – mondta az alak egy ijesztően mély hangon. 

– De nélküle mész el! – csapott az alak felé Percy az Árapállyal, de az hirtelen elengedett, amitől a földre zuhantam, és előre hajoltam. Percy meg majdnem lefejezett. – Bocs, kishaver!

Az alak pár méterrel arrébb újra megjelent. 

– Ki vagy te? 

Nincs válasz, csak bámul ránk. Mintha azt akarná, hogy mi támadjuk meg. De hogyan, amikor a pasas pillanatok alatt egy másik helyen tud lenni?

Hirtelen az alak egy fénycsóva kíséretében eltűnt. 

– Ki volt ez? – kérdezte Percy. 

– Nem tudod? – kérdezte Kara. 

– Figyelj, én nem a gondolkodó fajta vagyok! Konkrétan én alig tudok valamit, Annabeth pedig mindent. Kiegészítjük egymást...

– A kérdésre válaszolj, Percy! Ismerted-e, vagy nem?

– Nem ismerheti – nevetett fel Atlasz az Ég alatt. Ennek hogy van ereje ennyit beszélni? Meg egyáltalán hogy van ereje nevetni?! – Még Kheirón sem. 

– Honnan veszed? – kérdeztem. – Lehet, hogy csak szimplán Percy a hülye, és ennyi!

– Se nem görög, se nem római alak. Egy másik világból jött. Egy olyan világból, amely felett úgy nevezett hindu istenek uralkodnak. 

– Milyen másik világ?

– A 7439-es Földről jött, de ezt ti még nem érthetitek – mondta Atlasz.

– Milyen hétezer-iksz Föld? Miről beszélsz? – kérdezte Kara. 

– Ezt most nem magyarázom el nektek – ellenkezett Atlasz. – Ellenben elmondok mindent erről az istenről. 

– És mi okunk lenne egyáltalán hinni neked? – kérdezte Percy. 

Jogos kérdés. 

– Én nem hazudtam neked a Titánháborúban, Jackson – mondta Atlasz. – Sőt, én voltam az egyetlen halhatatlan, aki nem. 

Percy elgondolkodni látszott. 

– Végig hallgatlak, de ne várd, hogy el is higgyem minden szavad!

Atlasz nehezen, de bólintott. Aztán beszélni kezdett:

– Az ő neve Savitr vagy Savitar—amelyik jobban tetszik. A gyorsaság hindu istene. 

– Fasza! A leggyorsabb lény ellen kell harcolnunk?

– Ide az úgynevezett Káoszkardért jött. 

– Az mi? – kérdezte Kara. 

Ismét a szemem előtt lebegett az álmom egy pillanata. Az a pillanat, amikor megláttam, hogy apám egy káosz feliratú páncélt hord. Lehetséges volna?

– Apa kardja – mondtam ki. Atlasz rám nézett. 

– Ahogy mondja, a Káoszisten, vagyis az apja kardja. Az egyik leghatalmasabb eszköz a világegyetemben. 

– És ez itt van? – kérdezte Kara. 

– Volt, mert hát az istenünk elvitte – javította ki Atlasz. – Amíg ti azt hittétek, hogy bámul rátok, addig összeszedte a kardot. 

– De akkor miért láttuk azt, hogy ránk bámul? – kérdezte Percy. 

– Mert olyan gyors. 

– Hova viszi a Káoszkardot? – csapott le a kérdéssel Kara. 

– Úgy tudom, hogy ahhoz a nőhöz, akinek dolgozik. 

– Egy isten egy halandónak dolgozik? – lepődött meg Percy. 

– Pontosabban ahhoz, akivel dolgozik. Egy félvér lány. De nem tudom, hogy miért akarja az az ex-hérosz a kardot, mivel csak Khaosz gyermekei képesek a használatára. 

– Hol van ez a félvér? – kérdeztem. 

– Franciaországban. 

***

Miután kimentünk a barlangból, Percy azt mondta, hogy egyáltalán nem hisz Atlasznak. Azt mondta, hogy a titán az egyik ellensége volt, és lehet, hogy a halálba akarja küldeni őket. 

Az én véleményem szerint pedig volt igazság alapja annak, amit mondott. Jó, az, hogy azt mondta, hogy Savitr egy másik, valamilyen Föld nevű világból jött, elég spontán volt. Abban valószínűleg hazudott. Viszont az, hogy a nő, aki Savitart ugráltatja Franciaországban lehet, nem is tűnik képtelenségnek. 

Csak azt nem értem, hogy mivel csak Khaosz gyerekei használhatják a kardot—amiből hozzáteszem nem sok lehet a világon—, akkor minek annak a nőnek? Úgysem tudja használni!

Viszont akár az is lehet, hogy a Káoszistennek több gyermeke is van. Például az a nő, vagy akár...Anna...

– Biztos el akartok menni Franciaországba? – kérdezte Percy. Karával bólogattunk. – Ez esetben előbb gyerünk a Jupiter Táborba, az itt van nem messze! Összeszedünk pár dolgot, aztán megyünk is.