A Káosz Fia | 1. Könyv

11. fejezet

Mikor felkeltem, láttam, hogy már Percy is alszik, Kara meg még mindig. 

Kint még mindig sötét volt. Megnéztem a vonat kijelzőjét, még csak fél tizenkettő volt, ami azt jelentette, hogy nem aludhattam többet fél óránál. Megpróbáltam visszaaludni, de egyszerűen nem tudtam. Meg hát az is benne lehet, hogy nem akarok több ilyen álmot. Mondjuk az eddigieket is mintha akartam volna...

Tényleg, amúgy ki lehetett az a két alak? Az egyik úgy nézett ki, mint... Nem is tudom. Talán egy vikingre hasonlított, vagy nemtom! A másiknak meg mi volt a zsebében? Az oké, hogy valami botról van szó, de miért van egyáltalán bot egy ember farzsebében? Nem félreérteni!

A legjobban az zavart, hogy a saját nővérem mondta azt, hogy öljenek meg engem. Azért ez fájt egy kicsit. Gondolom minden testvérnél van olyan, hogy olyanokat mondtok egymásnak, hogy "Pusztulnál meg!", vagy "Most meghalsz!", de ez azért egy kicsit más kategória. Most nem arról van szó, hogy elloptam Anna iPod-ját és arról üvöltetem a zenét és ezért cseszeget, hanem arról, hogy a nővérem tényleg meg akar ölni. A saját nővérem! Nem tudom, nektek hogy esne ez. 

Illetve megtörtént az is, hogy ugye Anna "végre" ráküldte Karára Savitart. Nem tudom, hogy mennyi esélye van a lánynak ellene. Ahogy azt sem, hogy nekem az ellen a két srác ellen. Még akkoris, ha Percy mellettünk harcol, azért egy olyan istent, aki szinte fénysebességgel száguldozik, elég nehéz legyőzni. És még nem is tudjuk, hogy mire képes az a két alak. 

Mivel az út maradék részén már nem tudtam aludni, elővettem a hátizsákomból a telefonom, bedugtam egy fülest és elkezdtem filmet nézni. Egészen pontosan A Légy című filmet néztem. Vagyis akartam volna nézni, de Percy kikapta a kezemből. 

– Ezek a szarok vonzzák a szörnyeket – mondta. 

Felvont szemöldökkel körbenéztem. 

– Igen?

– A mantikór a McDonald's-ban is ezért talált rád! Így is erős a szagod, de ez tényleg vonzza őket! 

– Pedig...lefürödtem a táborban – szagoltam meg a hónaljam. 

– Nem úgy szagod, te idióta! A félisteni szagod! Minél ősibb isten gyermeke vagy, annál erősebb a szagod, annál jobban vonzod a szörnyeket – visszaadta a telefonom. – Vedd ki a SIM kártyád, nyomj le rajta egy gyárit és vágd ki a kukába, vagy add el! Remélem Karánál nincs...

– Keltsd fel és kérdezd meg tőle – vontam meg a vállam. 

– Én aztán biztos, hogy nem! Szétszed! Miért nem te? Neked jön be a csaj. 

– Neked probléma, hogy van nálunk telefon...

Percy válaszra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, és visszadőlt a székébe, én meg közben kidobtam a telefonom, a SIM-em meg ketté törtem. 

– Örülsz? 

Percy sóhajtott. 

– Hol vagyunk?

– A következő megálló Párizs – szólalt meg jobbról egy férfi hang. A szakállas alak volt az álmomból. 

El sem tudjátok képzelni, mennyire megijedtem! Még csak pár perce láttam a látomásomban, de már itt van! Hogy lehet ez?

Próbáltam nem feltűnően viselkedni, de nem hiszem, hogy nem vette észre, hogy minden egyes másodpercben azt figyelem, hogy tesznek-e fenyegető mozdulatot. De ez nem történt meg. 

Mikor leszálltunk, a szakállas pasas a vécéhez ment, és mutatta, hogy menjek vele. Biztos voltam benne, hogy valami csapda van bent, de értekelt, hogy mit akarhat. 

– Megyek, dobok egy sárgát – mondtam Percynek, aki pedig csak annyit válaszolt, hogy kint megvárnak. 

A WC nem volt más, mint amerikában. Fehérre festett fal. Fehér csempék a falon és a padlón. Volt, ahol csempe sem volt, hanem egy hatalmas lyuk. 

Keresni kezdtem a villanyt, de helyette csak a drótjait találtam meg, amik a falból lógtak ki.

– Sokra megyek ezzel...

Féltem, hogy amúgy a pasas mit akarhat. Eredetileg nem jöttem volna egyedül, csak hát nem annyira szeretnék Percyéknek beszámolni ezekről az álmokról. 

Kivettem a zsebemből az érmét, amit Annabeth adott a Jupiter Táborban, feldobtam, és a kezembe vissza a gladius esett. A sötétben egyedül arany pengéje világított. 

– Szóval tényleg megismertél – szólalt meg a szakállas pasas a sötétből. – Ezek szerint láttad, amire a nővéred képes. 

– Honnan tudod, hogy én vagyok Jason?

– Először is onnan, hogy ezt kérdezted, aztán meg, hogy idejöttél, méghozzá karddal a kezedben. De ne aggódj, én nem akarlak bántani. 

– Ki vagy te? – kérdeztem. 

– A nevem Gjörn – válaszolta. Kicsit norvég beütése volt. 

– Mit akarsz? – tettem fel neki a következő kérdést, a mellkasa felé szegezve a gladiust. 

– Láttad, hogy mit tett velem a nővéred – mondta. – De ez a legkevesebb, amire képes! Tudja uralni a föld és a tűz elemet, illetve képes különleges fegyvereket megidézni! 

– Különleges fegyvereket? 

– Energiafegyvereket. 

– De akkor minek neki a Káoszkard? – motyogtam magamban. 

– Ugye tudod, hogy ha ő győz, akkor nem fog megállni az Olimposz elpusztításánál. 

– Miből gondolod?

– Nem ő mondja meg, hogy mi van. Nem ő a góré, ha így tetszik. Egy titán parancsol neki, aki egy másik világban szörnyű dolgokat tett. 

– Egy titán? 

– Nagyon figyelj rám, Jason Coose! Ha azt akarod, hogy ne legyen háború, akkor megállítod a nővéred, bármi áron! És semmiképp se menjetek a 616-os Földre! Akkor ide is elér az átok! Az én világom is így dőlt romokba!

– A hatszáz hanyas mire?! – kérdeztem vissza. – Milyen átok? Mi a fenéről beszélsz te?!

A pasas mintha felnézett volna a plafonra. Legalábbis a félhomályban azt láttam. 

– Már közelednek! Menj, állísd meg Annát, és akadályozd meg a háborút! És ne feledd, ne menj a...

Hirtelen beszakadt a mennyezet. Lángnyelvek csapódtak a földbe. A szakállas megragadta a vállam. 

– Most menj! Fuss! 

Amint elengedett, mentem is. Rohantam is ki a vécéből. Percy és Kara kint már épp fegyvert tartottak a kezükben. És nem hiába, mivel hat ember szorította őket a falhoz, köztük a másik alak az álmomból. Ő azt a botot tartotta a kezében, ami múltkor a farzsebében volt. 

– Nem akarsz bemutatni valami bűvésztrükköt? – kérdeztem tőle a tehetetlenségben. – Mondjuk egy nyúl a kalapban, vagy akár a félbevágott ember, vagy...

Savitr ekkor a szokásos villámcsóvával mögötte megérkezett. Rögtön elkapta Karát, és nyakánál fogva a szemközti falnak szorította. Maszkjával közel hajolt hozzá, és annyit mondott. 

– Üdvözlet, unokahúgom!