A Káosz Fia | 1. Könyv

2. fejezet

Biztos most azt gondoljátok, hogy milyen jó lehetett San Francisco-ban járkálni, látni a San Francisco Bay-t, bent járni az Alcatraz-ban. De higgyétek el, hog nem volt az. Unalmas volt az egész. 

Talán akkor jobban élveztem volna, ha még lettek volna rabok a börtönben, de mivel ez már csak egy múzeum, ezért baromi unalmas volt minden. 

De azért az út sem volt valami izgalmas... Konkrétan a három órát, amit buszoztunk, végigaludtam. És nem, most nem voltak vízióim. 

Az egész város több dolog miatt volt antipatikus nekem. Az egyik, hogy olyan szmog volt, hogy majdnem megfulladtam. Fájt a fejem, köhögtem, és a többi. 

A másik meg, hogy volt pár furcsa dolog, amit láttam. Például kígyófarkú nők, illetve egy olyan férfi, akinek mintha a seggéből nőtt volna egy hosszú farok. Amin meg tüskék voltak. 

Nem tudtam mire vélni ezeket a valamiket, azt hittem, hogy csak képzelődöm. Ugyanis mások csak normális embereket láttak. 

Az utolsó dolog, ami szinte kiszúrta a szemem, hogy a múzeumban—még mindig az Alcatraz—volt egy hatalmas lyuk. Amit mintha az idegenvezető nem is látott volna. Csak...kikerülte, teljesen öntudatlanul. 

Amikor a lyuk közelébe értünk a sétán, lenéztem a lyukba, hátha van odalent valami, de csak köveket láttam, amik mintha elzártak volna valamit. Mintha beomlott volna egy barlang. 

Gondoltam rákérdezek:

– Ez valami alagút volt? – mutattam a lyukra. 

Az idegenvezető értetlenül tekintett rám. 

– Micsoda? – kérdezte. 

Ez most vagy hülyének néz, vagy hülyének néz, gondoltam. 

– Ez a lyuk! – válaszoltam idegesen. 

– Ott nincs semmilyen lyuk, Coose! – nevetett az egyik osztálytársam. 

Az egyik tanárom—mert hát ugye egy kirándulásra két tanár kell—odagurult hozzám. Azért mondtam így, mert az öreg kerekesszékkel tepert. 

Mr. Brunner az egyik legjobb arc tanárom volt. Egyben a töri tanárom is. Sokat poénkodott, sokszor pedig ennek az eszközévé a lába vált. De ennek ellenére keményen tanított. Főleg rám, Harryre és még két lányra volt nagyon rákattanra. Mondhatni a kedvenc diákjai voltunk. Vagy valami olyasmi. 

Egyfolytában hajtott mind a négyünket, azzal az indokkal, hogy tőlünk többet vár el, hogy többre vagyunk képesek. De hahó! A Yancy-be járunk! Ahova csak az idiótákat veszik fel!

– Tudunk beszélni egy kicsit, Jason? – kérdezte. 

Bólintottam, majd félregurult. Követtem. 

– Mit láttál az előbb? – tette fel a kérdést a tanár. 

– Csak egy lyukat, ami egy beomlott alagúthoz vagy mihez vezet – vontam meg a vállam. Nem tudtam, miért olyan nagy és fontos dolog ez, de láthatólag zavarta Brunnert. 

– Érdekes... – motyogta az öreg. – Valami mást nem láttál, az úton? 

– Sok fát, házat...

– Furcsa dolgokra gondolok. 

– Hát... – Azon gondolkodtam, hogy elmondjam-e neki, hogy láttam pár érdekes alakot az utcán, de arra jutottam, hogy úgy is hülyének nézne. Így tehát csak ennyit mondtam: – Nem, nem láttam. 

– Rendben... – fürkészte erően a tekintetemet. – Ez esetben gyerünk vissza az osztályhoz!

Szót fogadtam.