A Káosz Fia | 1. Könyv

4. fejezet

Ha én tudtam volna, hogy ennyit kell kutyagolni egy világító kecske után, akkor nem megyek bele, de komolyan! Már vagy öt órája sétáltunk a semmiért. És Percyt még az zavarta, hogy öt óra alatt nem támadt meg minket semmi. De én meg még mindig csak ott voltam leragadva, hogy egy világító kecskét követünk. 

Azért Karán is meglátszott, hogy ő sem érti az egész lényegét. Ki volt ő is idegileg, hogy miért, de azért velünk jött. 

Amaltheia meg csak szép nyugodtan mekegett ott elől. 

– Hogy érted azt, hogy gyanús, hogy nem támadt meg senki? – kérdeztem Percyt. 

– Minden félvért, amikor a táboron kívül van, megtámadnak a szörnyek – magyarázta a fiú. – Én meg egy igazi szörny-mágnes vagyok, mivel Poszeidón, vagyis a triász tagja az apám. 

– És azt egyáltalán nem tudjátok, hogy ki a mi isteni szülőnk? – kérdezte Kara. 

Lehajtottam a fejem, hogy nehogy észrevegyél, hogy én tudom. 

– Nem – rázta a fejét Percy. Közben azt éreztem, mintha a srác engem figyelne—mivel lehajtottam a fejem nem láttam. Rá is kérdezett. – Veled meg mi van?

– Semmi – hazudtam.

Percy csak simán vállat vont. 

– Csak akkor fogjuk megtudni, ha az isteni anyátok vagy apátok elismer. Ami szerintem hamarosan meg is lesz. 

– És ha nem ismer el? – kérdeztem. 

– Akkor gyötrelmes és szűkös életed lesz a Félvér Táborban a 11-es bungallóban – mondta Percy. – De nyugodjatok meg, a legtöbb félvért elismerik. 

Amaltheia hirtelen megtorpant és a közeli hegyre mutatott szarvával. 

A hegy sötét volt. Félelmetes volt, sötét energiát árasztott magából. 

Az út végéről egy ösvény vezetett fel a hegy barlangjába. 

Sokszor láttam már ezt a hegyet álmomban. A Diablo-hegy. Valamiért rengetegszer álmodok erről, de nem tudom miért. Mintha lenne valami odabent, ami apámhoz köthető. Valami, ami engem hív. 

– Mit akarsz te az Orthis-on? – kérdezte Amaltheiát Percy. 

– Ugye tudod, hogy ez a Diablo-hegy?

– Ahogy az Olimposz is itt van Amerikában az Empire State Building felett, az Orthis is itt van. Egyenlő a Diablo-heggyel. 

– Eddig ezt senki egy szóval nem mondta, hogy az Olimposz itt lenne Amerikában! Miért lenne itt?! Talán mászkál, vagy mi?!

– Lényegében igen – válaszolta Percy. 

Meglepődtem a válaszától. Azt vártam, hogy meghökken, elgondolkodik, de nem! Egyszerűen rávágta, hogy igen! Mi történik körülöttem?! Mindenkinek elment az esze?!

– Miért lettünk mi kiválasztva? – kérdezte hirtelen Kara. – Miért minket választott a kecske?

Jogos kérdés volt, meg kell hagyni! 

– Biztos jó oka volt – vonta meg a vállát Percy. – Tudod, nem minden történik úgy, ahogy szeretnéd, Kara. Ahogy logikája sincs mindennek. Ne keresd mindenben a miértet, mert egyszer úgyis megtudod. Előbb-utóbb meg tudod. 

– Csak azt nem értem, hogy Jason és én is még csak most tudtuk meg, hogy félvérek vagyunk, még azt sem tudjuk, hogy ki az isteni szülőnk, vagy hogy egyáltalán férfi-e vagy nő, de a kecske minket akart, hogy jöjjünk! 

– Erős, és teljesen jogos értetlenség – helyeseltem. 

– Nem tudom, oké?! – csattant fel Percy. – Honnan tudjam?

Ismét a hegyre néztem. Volt egy olyan érzésem, hogy el kéne mondanom, hogy ki az apám. De nem mertem. Mi van akkor, ha az túl rossz, ha a Káosz az ember apja. Ha azt bűnnek veszik?

De nem titkolhatom tovább. Muszáj elmondanom!

– Khaosz az apám – jelentettem ki tök hirtelen. 

Percy lezsibbadt. Csak tátott szájjal meredt rám. 

Kara reakciója sem volt épp pozitív. Hülledezett ő is. 

– Hogy...hogy az a Khaosz? – kérdezte Percy. – A Káoszisten? Az ősisten? Gaia és Tartarosz apja? Maga a kozmosz? A...

– Köszönjük, elég volt!

– Igen – mondtam. 

– Honnan tudod?

– Láttam álmomban – mondtam. – Tegnap éjszaka. A többi éjjel meg erről a hegyről szoktam álmodni. Van bent valami, ami mintha hívna. 

– Akkor ezért hozott minket Amaltheia! – kiáltott fel Kara.

– Lehet, hogy igazad van – mondta Percy. – De nem tudod, hogy mi lehet az? Khaosz fia... Huh!

– Fogalmam sincs. Annyi biztos, hogy valamilyen szinten apámhoz köthető, és hatalmas erejű tárgyról van szó. 

– Ez esetben gyerünk fel! – ajánlotta Kara. 

– Várjatok! – mondta Percy. – Van fent valami, amivel nem akarunk találkozni: egy titán. Atlasz. 

Atlasz? Az az Eget tartó titán! Emlékszem rá Brunner-Kheirón óráiról. Ha jól emlékszem, akkor Iapetosz titán fia. 

– De ő az Ég alatt van – mondta Kara. – Mármint ő tartja. Nem hiszem, hogy képes lenne eljönni onnan...

– Eljönni nem, de arra képes, hogy valakit a helyére csalogasson – mondta Percy. – Tartottam már az Eget. Nem volt kellemes, de mondjuk az nem is miatta volt, hanem Artemisz miatt. 

– Kikerülni nem tudjuk valahogy? – kérdezte Kara. – Vagy egyáltalán el kell addig mennünk azért a valamiért?

– Valószínűleg el kell – válaszoltam neki. 

– Kikerülni meg... Nem hiszem, hogy tudjuk. Nem tudom, hogy van-e másik út. 

– Akkor nézzük meg!

***

Bementünk a barlangba. Már ekkor éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Mondjuk mit vár az ember, ha egy titán barlangjába megy, ahonnan még ijesztő hangok is szűrődnek ki? Ugye, hogy csillámpónikat?

Na jó, komolyodjunk meg egy kicsit! 

Szóval a lényeg, hogy nem volt bíztató a helyzet. Egy kicsit sem. 

Percy ment legelől, Karával őt követtük. 

Korom sötét volt, konkrétan csak annyit láttam, hogy a két oldalamon van egy-egy sötét valami, remélhetőleg fal. De amúgy, amikor előre néztem, vagy magam mögé, csak a sötétséget láttam, semmi mást—meg Percyt és Karát homályosan, de őket most nem számítom. 

Ahogy haladtunk előre a sötétben, egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem kellett volna idejönnünk. Egyre idegesebb lettem, hogy mit fogunk találni. 

Többször is ráléptem Kara sarkára, amit onnan tudok, hogy első alkalommal a lány csak szisszent egyet, második alkalommal rám szólt, hogy hagyjam abba, harmadik alkalommal pedig nem szólt semmit, csak belekönyökölt a gyomromba. 

Végre valahára egy szélesebb, és kicsit világosabb területre érkeztünk. 

A "kicsit" világosabb, amúgy azt jelentette, hogy a barlang egyik bejáratánál voltunk, csak egy nagyobb részen. 

– Komolyan nem tudtunk volna itt bejönni? – kérdezte Kara, miközben vetett rám egy szúrós tekintetet. 

– Pont ezt a helyet akartam a legjobban elkerülni – mondta Percy. 

– Pedig amit kerestek, itt van, Jackson – szólalt meg egy hatalmas szikladarabot tartó pasas a barlangban. Atlasz volt az.