A Káosz Fia | 1. Könyv

9. fejezet

Hosszasan repültünk az Atlanti óceán fölött. Karának szerencséje volt, mert annyira nem érzékelte ezt a hosszú időt, mivel az engem átkarolva húzta a lóbőrt. De basszus, egyáltalán hogy lehet ennyit aludni?! Jó, én is elég sokat szoktam aludni, de én már nem tudok az után elaludni, hogy felkeltem. 

– Mennyi van még hátra? – kérdeztem Percyt, aki Fekete Péter hátán gyanakodva fürkészte a vizet. 

– Ha nem jön közbe semmi, akkor egy óra – válaszolta Percy. Valamiért nem tetszett, hogy így mondta. Mintha már kellett volna történnie valaminek. 

– Hogy érted, hogy ha nem jön közbe semmi? 

– Ennyi idő alatt már valamilyen szörnynek meg kellett volna támadnia minket – magyarázta. – De ez így túl...könnyű. 

– Talán félnek tőlem és Karától – vontam meg a vállam. 

Rájöttem, hogy Karát nem kellett volna megemlítenem, mert így most Percy gyanakszik, hogy tudom, kinek a lánya Kara. Mint azt én tudom, a lány Agni, a tűzisten lánya, a hindu istenek utolsó leszármazottja. Ezért olyan veszélyes Savitr-ra. Ahogy Savitar is rá. 

Hirtelen egy vízcsóva, ami valahogy olyan magasra nőtt, amilyen magasan vagyunk, átölelte Percyt, és lerántotta az óceánba. Fekete Péter alább repült, és nyihogva keresni kezdte a fiút. De nem találta. 

Kara a pegazus hangjára ébredt fel. Szegény elég kómásan nézett körbe és kereste a hibát a képen. Végül nem jött rá, és rá kérdezett:

– Mi történt?

– Valami lerántotta Percyt – válaszoltam. Felhő is lejjebb siklott, és mi is keresni kezdtük Percyt. Egy ideig nem sokminden látszódott, de aztán Kara észrevette a fiút, amint egy szigonyos csávóval hadakozik. Talán az apjával? Nem, annak öregebbnek kéne lennie! De akkor ki az?

– Segítenünk kell Percynek! – mondta Kara. Ez eddig egyértelmű volt. De ezt hogyan akarja elérni?

Mielőtt ezt megkérdezhettem volna Karától, a lány beleugrott az óceánba, hogy segítsen Percynek. Csak arra nem gondolt, hogy az nem sok segítség, ha meghal. 

– Basszus! – ugrottam én is Kara után, nulla harci tapasztalattal. 

A víz alatt egyetlen dolgot furcsáltam a legjobban: lélegeztem. Úgy, mint a halak. Mint Percy. Eddig azt sem tudtam, hogy ő tud ilyet, nemhogy én! Karának viszont nem volt olyan szerencséje, hogy képes erre. Mondjuk tűzisten lányaként elég elcseszett lett volna a dolog. 

Első gondolatom az volt, hogy tévedtem apámmal kapcsolatban, és nem Khaosz, hanem Poszeidón vagy Neptunusz fia vagyok. De a helyzet, mint az már biztos, nem ez. Tényleg Khaosz fia vagyok. Ez esetben a vizet örököltem tőle. Kíváncsi lettem, hogy esetleg van-e más erőm is. 

A háttérben Percy és a másik alak harcolt egymással. Volt, amikor Percy nyársalta fel a pasast, volt, amikor a pasas Percyt. De egyikük sem halt meg. Hosszú gondolkodás után jöttem rá, hogy csak azért, mert Percy Poszeidón fia, vagyis kell, hogy legyen egy olyan erejének, ami gyógyítja. Vajon ez van a másik pasassal is?

Kara előttem levegőért úszott fel a felszínre, de mielőtt elérte volna, az alak sebesen elsuhant mellette, ezzel kicsit magával sodorva a lányt. Percy mellém úszott. 

– Látom te is vízhatlan vagy – mondta, majd Karára nézett. Felemelte egyik kezét, és a felszínre sodorta Karát.

– Ki ez a csávó? – kérdeztem. 

– Tritón. Apám isten-gyermeke – mondta Percy, s felúszott a felszínre. Utána mentem. 

Percy egy vízoszloppal Karát, engem és magát is a levegőbe emelt, így vissza tudtunk szállni a pegazusok hátára. 

– Hova ment? – kérdezte Kara. 

– Nem tudom, de nem szeretném megtudni. De legalább mostmár tudjuk, hogy Jason is tud a víz alatt...

Tritón ismét támadásba lendült a víz alól. Óriási vízcsóvákat és hullámokat küldött felénk, amiket a két pegazus nem győzött kikerülni. 

Az egyik kitérésnél Kara majdnem lezuhant, de sikerült időben elkapnom. Viszont ettől meg engem eltalált egy vízcsóva, s lelökött a vízbe. 

Innentől kezdve csak annyira emlékszem, hogy az ujjaim szikrázni kezdtek, és furcsa érzés fogott el. Olyasmi, mint amikor végre kiadod magadból a haragot, amely bentről felőröl. Aztán minden világos lett. Csak egy szikrázó hang volt, és ennyi. 

***

Egy homokos parton ébredtem. Testem a homokban, fejem pedig Kara lábain. 

A nap már lassan lement. Már látszott a narancssárgás égbolt, mely a lemenő Nap fényei voltak. Csodás látványt nyújtott itt, egy tengerparton, a kellemesen hűs szélben a kék, felhőtlen égbolt és a lemenő Nap fényei egyszerre. És a legcsodálatosabb az volt, hogy Kara itt volt. 

A lányra pillantottam. Vörösesbarna haja gyönyörűen hullámzott a szélben, pár hajszálat az arcába fújt ugyan. 

Tekintetéből aggodalmat véltem kivenni. 

– Mégegyszer ilyet csinálsz, én magam foglak meggyilkolni! – mondta Kara. 

– Ez egy aggódtam érted, te aduász akart lenni?

– Ne képzelegj! – lökte le a fejem a lábáról, és felállt. Percyhez sétált, aki pár méterrel arrébb beszélgetett Fekete Péterrel. Komolyan, sosem fogom megszokni ezt!

– Mi történt? – ültem fel. 

– Kisütötted magad – válaszolta Percy. – Miután leestél, egy elektro-bomba lettél. Ami azt jelenti, hogy az mellett, hogy lélegzel a víz alatt, még villámot is tudsz idézni. Kíváncsi vagyok, hogy milyen képességeid vannak még!

– Nekem mondod...? Hol vagyunk?

– Franciaország nyugati parjainál, ha minden igaz – válaszolta Kara. – Legalábbis Percy szerint. 

Elgondolkodtam, hogy hol lehet Anna. Mert hát tudjátok, csak ismerem a saját nővéremet—vagyis így gondoltam én! De semmi sem jutott az eszembe. Fogalmam nem volt hol kezdjük el keresni. Végülis annyira azért Franciaország sem kicsi! 

– Amúgy jól érzed magad? – kérdezte hirtelen Percy. – Nem szédülsz?

Értetlenül néztem a fiúra. Nem értettem miért kéne szédülnöm. 

Amint meglátta a tekintetem, egyből mondta is:

– Haver, kisültél, mint a grillcsirke! Ne mondd, hogy semmit nem érzel, nem vagy rosszul!

– Komolyan jól vagyok – bizonygattam. 

– Tőlem aztán! De ha szétcsúszol, mint fagyi a napon, nem foglak cipelni!

– Mik ezek a béna hasonlatok? – nevetett Kara. Válasz nem érkezett. 

Ahogy felálltam, a fejem erősen sajogni kezdett. Nem tudom köztetek volt-e valakinek migrénje. Ha igen, akkor képzeld el azt a fájdalmat, csak tízszeresen. Ha nem volt, akkoris! De ne arra a kamu-migrénre gondoljatok, hogy "Jaj, fáj a fejem, biztos migrénem van", hanem az igazi migrénre, amitől konkrétan nem bírsz semmit sem csinálni és valamikor elsötétül a látásod egy időre! Na ennek a tízszeresével fájt a fejem. 

A fájdalomtól már halucunálni kezdtem. Csak kis halvány alakokat. Az egyik Anna volt, majd az, ahogy valakivel harcol. Aztán láttam Savitr-t, ahogy egy világító alakhoz közeledik, illetve a harmadik alakot, akit legutóbbi álmomban láttam, az a Thélosz vagy ki. Ő két alakkal, egy lánnyal és egy sráccal harcolt. A lány kezéből mintha tűz, lábából meg levegő tört volna ki, a srácot pedig egy vízöv vette volna körbe. Érdekes, ugyan gyors látvány volt. A legutolsó vízióm egy épület volt. Alakjáról és dupla tornyáról rögtön megismertem: a Notre Dame volt. 

Ahogy a víziók abbamaradtak, a fejfájás is elmúlt. Vagy lehet, hogy fordítva. 

Felnéztem Karára. Éreztem, hogy az orromból folyik a vér, de nem foglalkoztam vele. Hirtelen csak egyetlen dolog jutott az eszembe:

– Tudom, hol vannak!