Testvérek vagyunk [Átírás alatt]

1. rész - Kétséges szituáció

– Anya, megjöttem! – kiáltottam el magam, miközben a cipőmet vettem le az előszobában.

– Szervusz kislányom. Tedd csak be a tejet a hűtőbe és gyere segíts teregetni a szárítóra! – hangzott válasza a mosókonyhából.

– Rendben – kivettem a zacsiból a fehér nedűt és belehelyeztem a frigóba.

Odaosontam anyához, és segítettem neki. Ő kivette a kosárból, én tettem a szárítóra. Alsóneműkkel, hófehér nadrágokkal és felsőkkel leptük el a kis szárítót.

– Mi a baj kislányom? Nagyon zavarodottnak tűnsz. Netán a boltban mégsem volt tej? Mert az nem baj, majd veszünk reggel – nézett rám komolyan, majd a mosógépből kivett két pár zoknit.

– Jaj, anya minden rendben. Csak a boltban összefutottam Erikkel, s ismét csúfolni kezdett.

– Mit mondott már megint?! – tette anya kulcsba a kezét, s érdekfeszítően fürkészte az arcomat, miközben belevágtam a mesélésbe.

– Kicsúfolt, hogy parancsszóra fogadok szót neked, és hogy még testvérem sincs. Teljes mértékben anyu kegyes kis lánykájának hívott, ezért nem igazán látnak bennem egy átlagos tinédzsert.

– Te csak ne hallgass rá! Szépen koncentrálj a tananyagra, mert csak azokból lesz valaki, aki tanul! – adta kezembe az utolsó kimosott pulcsit, majd eltette a kosarat.

– Nem az a legnagyobb gondom, hogy nem tartanak ,,igazi tininek" – rajzoltam a kezeimmel macskakörmöt a levegőbe – Hanem mert vágyok valakire, egy testvérre...

– Larinám, ezt már számtalanszor megbeszéltük. Apáddal terveztünk neked egy testvért, de sajnos túl hamar érkezett el apukád halála – vont vállat semleges hangnemmel, majd elindult a konyha felé.

– Tudom – mondtam halkan, könnyeimmel küszködve – Felmegyek a szobámba, elképesztően sok házit kaptunk a hétvégére.

Ahogyan haladtam a szobám felé egy kisebb lasztit vettem észre a szőnyegen. A kisebb idegesség miatt belerúgtam, ami hatalmas erővel gurult be a nyitva maradt padlásajtón. Már a szobám ajtajának küszöbén állhattam, mikor törés hangra lettem figyelmes. Hátrapillantva a padlásból pattant ki egy cserépdarab. Egy fájdalmas grimasszal az arcomon kukkantottam be a padlásra annak érdekében, hogy mi tört ripityára.

Benézve egy csomó agyagtörmeléket vettem észre, ahogy egy doboz mellett szanaszét gurultak. A doboz mellett volt az a labda is, amibe az imént rúgtam bele. Egyből kikövetkeztettem, hogy én miattam történt meg ez az eset avval, hogy belerúgtam abba az istenverte pattogiba, ami ennek hála nekicsapódott a skatulyának, s levertem a vázát is, ami rajta állt. Közelebbről megvizslatva a csupor részeit, még jobban megborzongtam.

– Ez volt anyu kedvenc vázája, még az apukámtól kapta, mielőtt utoljára láttuk volna őt – kezdett már megint sírásra kényszeredni a szemem, mikor észrevettem a sötét sarokban egy dobozt, amire a nevem van ráírva.

Zakatolt bennem a kíváncsiság, ezért megakartam nézni, de túl sötét volt ott. A villanykapcsolót nyomogattam, de nem akart a fény megjelenni. Nyilván kiégett a villanykörte.

Ez a probléma elsimításának reményében az eredeti célomhoz siettem, valami elemlámpa után kutatva. A lehető legjobban tettem, hogy a szobámban voltam, mert anya feljött hozzám.

– Kicsim, a vacsorád az asztalon van. Nemsokára jövök, csak elmegyek meglátogatni Zsuzsi nénit. Legyél jó!

Zsuzsi néni, igen, ő a szomszédasszony. Anyukám nagyon jóban van vele, így gyakran átmegy hozzá, viszont én nem éppen mehetek át. A lecke az első.