Testvérek vagyunk [Átírás alatt]

2. rész - Barát, bökkenő és memoár

Előttem állt egy 16 évesnek kinéző fiú. Kicsit hasonlított arra a palira, aki a fényképen is rajta volt. Szép lassan közelített felém, de úgy éreztem, hogy nem akar bántani. Előttem állt, majd közelebb hajolt az arcomhoz. Végezetül szólásra nyitotta a száját.

– Larina! Örülök, hogy újra láthatlak! – tette rá a kezét a vállamra.

–T... Te meg ki vagy? – remegett az egész testem.

– Nem ismered fel a bátyádat?

– A bátyámat? Anya azt mondta, hogy nekem soha nem volt testvérem – a kezét levettem a vállamról, s tovább pásztáztam barna íriszeit.

– Anya hazudik! Érted? Hazudik!

– Hazudik? Miért hazudna? Én vagyok az egyetlen gyermeke, és te valószínűleg összekeversz valakivel! – ráztam meg a fejem, majd tettem hátra pár lépést, ezzel együtt ő előre lépett ugyanannyit.

– Nem, csak megismerem már a saját húgomat! – ölelt magához gyengéden, egyben szorosan.

– A húgodat? Nem értelek – egymás szemeibe néztünk, de még mindig nem tudtam elhinni a szavát.

– Lara, te és én testvérek vagyunk!

– Testvérek?

– Ne kérdőjelezz meg semmit, s ne is kérdezd vissza, mert igazat beszélek. Én vagyok Benedek a bátyád, csak....

– Ááá, mi történt? Mi ez a zaj? – teremtem hirtelen az ágyamban – Oh, csak a vekkerem, reggel hét óra van. Mi volt ez az álom? Az a fiú, a szavai, igazak lennének? De mit akarhatott elmondani? Az ébresztőórám miatt nem tudta befejezni..

Ki is pattantam a fekhelyemből és felöltöztem, ezt követően útnak indultam a fürdőszobába fogat mosni. A házban rajtam kívül nem volt mozgás, anya még biztosan alszik, ahogy Delfi is. Fogmosás után kimentem a konyhába reggelit készíteni magamnak. Egy szelet szendvics, egy csésze tej, és máris vidámabban indul a nap. Mivel vasárnap volt, ezért a templomot sem szabadott kifelejtenem a nap programjából.

Mikor kijöttem a templomból indultam volna rögtön haza, de valami visszarángatott. Nem is valami, inkább valaki. Egy kutya volt, ki a nadrágomat ráncigálva nyüszített a csoda szép boci szemeivel.

– Jaj, de édes kutyuska vagy! - simogattam meg, majd az uzsonnára szolgáló kiflimből törtem, hogy odaadhassam neki, látszólag nagyon éhes volt. Próbáltam elindulni haza, de a kutyi követett, hiába mondtam neki, hogy "Menj el, kérlek" , nem ment... Mintha hozzám tartozna... Igyekeztem úgy jönni haza, hogy az ebet figyelmen kívül hagytam, de még így is jött utánam. Hát mit tehetnék hazavittem... Persze az ugatásra anya egyből kijött az udvarra a cicájával a kezében.

- Larina, kié ez a kutya?! Te is tudod, hogy kóbor kutyákat az utcáról nem hozunk csak úgy haza! Az is lehet, hogy fertőzött! - szorította össze szemöldökeit, s ismét elővette szigorú tekintetét.

- Anya, ez a kutyus követett egészen hazáig, nem tudtam elzavarni... Gondoltam, hogy esetleg...

- Nem! Szó sem lehet róla, hogy befogadjuk! Még bántani fogja Delfit! - ekkor a macska kiugrott anya kezéből és odament a blökihez, szagolgatták egymást... de nem bántotta egyik se a másikat.

- Anya, látod? Ez a kutyuli nem fogja a cicádat bántani, máris barátok lettek. Létszíves! - tettem ima pozícióba a kezem.

- Hm.. na jó, rendben! De te fogsz gondoskodni, felelni érte. Megegyeztünk? - adta be a derekát.