Testvérek vagyunk [Átírás alatt]

10. rész - Mi van velem?

Nem is emlékszem, hogy utoljára mikor aludtam én ennyire jól... talán még akkor mikor anyuék még nem váltak el, de rég volt... Ilyen menőn még sose keltem fel. Átöltöztem pizsiről valami vagány ruhába, ami egy szaggatott farmerből, egy "#Swag_Yolo" feliratos fehér pólóval, amire egy fekete bőrdzsekit húztam. Totálisan is trendi vagyok, ahogyan pózoltam a tükörbe. Már csak egy kisebb, mit hazudok? Sok sminket kellett az arcomra festenem, és már cool is vagyok.

-Lara... te jó ég, hogy nézel te ki?!-jött be a mutterom a szobámba, és mindkét kezét a fejéhez csapta. Egyáltalán nem értem, hogy miért... 

-Mi lenne itt a probléma?-értetlenkedtem.

-Te még sose öltöztél fel ennyire bohócosan, ráadásul a pizsamádat is a földön hagytad!-kiabált.

-Ez bohócos?! Mutter... látszik, hogy nem követed a divatot!-pofáztam vissza.

-Úr Isten, te lázas vagy?-rohant oda hozzám anyu, és tette a kezét a homlokomra, amit én hipp-hopp lelöktem onnét.

-Nincs nekem semmi bajom!-adtam be a mérges, komoly fejemet.

-Vedd fel a kabátod, most azonnal elmegyünk Dr. Alfonzhoz!-nem volt más választásom, és szerintem ennyire gonosznak nem kéne lennem, ezért most hagytam magam.

Az egészségházban

-Simon Larina!-hangzott el Krisztina nővér hangja, miközben kinyitotta a doki rendelőjét.

-Mi vagyunk, jobban mondva a lányom-álltunk fel a várakozóból és haladtunk az orvos felé.

-Szervusztok, miben tudok segíteni?-mosolygott rám a felcser.

-A lányomat megvizsgálná?-kérdezte anya.

-Persze, mi ügyben?

-Hát... 2 napja még normális volt, most meg úgy viselkedik velem, mintha az ősellensége lennék-aggódott.

-Hm... ez felettébb érdekes-majd a szokásos módon le kellett vetnem a felsőmet, hogy megbírjon a sztetoszkóppal vizsgálni engem. Természetesen a fülbe nézés és a torokba nézés, avval a fagyis pálcával, sem maradhatott el-Hölgyem, megtudom őt nyugtatni, Larinának nincs semmi baja.

-Ez nagyon jó hír, de akkor miért ilyen goromba mostanában?

-Ezt sajnos nem tudom biztosan, de van egy sejtésem-majd itt valamit súgott a mutterom fülébe,majd így szólt hozzám...

-Figyelj, megtudnál várni engem odakint? Nekem még itt el kell rendeznem az egészségügyi papírjaidat-olyan érdekesen mondta ez anyám, mintha füllentett volna...

-Jó...-dörmögtem az orrom alatt, majd a kabátomat (persze a felsőmet már vissza felvettem) a vállamra dobva kitrappoltam vissza a várakozóba. Ott előkaptam a telefonom, azt mint egy közönséges tini, én is bele mélyedtem.

-7:45 van. Csodás... még a suliból is lemaradok...-most azon is gondolkozhattok, hogy miért nem hallgattam ki anyám és Dr.Alfonz beszélgetését. A válasz nagyon egyszerű: leszarom! (már elnézést a kifejezésért). Tisztára, mint egy normális kamasz, semmi se érdekel. Még az iskola se, így végül is örülök annak, hogy az 1. órán nem vagyok itt. Bye bye történelem...

-Itt vagyok angyalom, bocsi amiért megvárattalak. Most pedig szállj be a kocsiba, mert megyünk az iskoládba!-utasított.

-Csodás..!-mormogtam még mindig valamit, szinte már alig érthetően a számon. Meglepő módon gyorsan oda is értünk, majd én elköszönés nélkül rohantam az emeltre, ahol épp tart az óránk. Anyám gondolom meg a tanári fele vette az irányt. Ott álltam a terem előtt, majd bekopogtam. Elhittétek, mi? Dehogy kopogok én, inkább csakúgy simán benyitottam az ajtón...