Testvérek vagyunk [Átírás alatt]

9. rész - Változás?

Most megint elmondhatnám a szokásos csevejt, hogy elaludtam, reggelre felkeltem, felöltöztem, fogat mostam, reggeliztem, elindultam a suliba... bla bla bla és a többi...

Ez a reggel most kivételesen is máshogy kezdődött... Nem az ébresztőm hangjára ébredtem, sőt! Az ébresztőm megszólalása előtt 10 perccel keltem fel. Hogy mitől? Elég egyszerű a válasz! Nem magamtól keltem fel, hanem anya szavára...

-Szép jó reggelt lányom, a kora reggeli postával jött egy hír!-nyitotta ki anya a szobám ajtaját.

-Neked is anya, mi lenne az a hír?-dörzsölgettem a szememet, amit kisebb ásítások követték.

-A postaládánkban találtam egy friss újságot, amely szerint a Bécsi középsuli felvételit tart most hétvégén!-mutatta az újságot.

-Ó hát ez nagyszerű! Akkor elmegyünk?-készültem azért lassan a sulira.

-Még szép, hogy igen. Tegnap mikor jelentettem az igazgatónál azt a két ficsúrt, akkor utána gondolkodtam rajta, hogy oda íratlak.

-Jó ötlet! Na, és mire?

-Hát matematikára, számtanra és matekra. Úgy tűnik anyád nyomdokaiba lépsz és méltó utódom leszel-meg se várta a válaszom... anya rögtön hatalmas nagy mosollyal kiment a szobámból. Én matekra...? Soha se szerettem... a tanulás se a kedvencem... csak azért magoltam folyamatosan ennyit, mert anya azt akarta, és apa halála után (akkor  még azt hittem, hogy meghalt) nem akartam neki még nagyobb fájdalmat okozni... Személy szerint én fodrász akartam lenni mindig is... De nem merem anyunak ezt megmondani... összetörném a szívét...

Az elkészülésem után anya felajánlotta, hogy a rossz idő miatt elvisz kocsival. Nem tiltakoztam, beültem az anyósülésre és elindultunk. Folyamatosan az ablakon kifelé néztem, mikor megpillantottam Bálintot, ahogy gyalogolt. Rácsillant a szemem, én nem tudtam róla levennem a tekintetem...

-Hé Larina, mit nézel annyira?-anyának is feltűnt, úgy tűnik.

-Öhm... csak reménykedem benne, hogy a nap előbújik-rossz érzés füllenteni...

-Ja rendben van... csak mert épp most mentünk el Bálint mellett, és már azt hittem, hogy őt bámultat!-itt megtorpantam... nem mertem megszólalni... Gyorsan odaértünk a suli dolgozóinak fenntartott parkolóban és anya szépen leállította a motort az autó helyén. Kiszálltam az autóból és megláttam az osztálytársaimat, ahogy engem figyeltek. Picit cikinek éreztem, de mindig ez van, oda mentem hozzájuk...

-Sziasztok-szólaltam meg halkan és próbáltam elvegyülni a háttérben.

-Szevasz! Na, hogy van anyuci?-már megint kezdte... Erik!

-Jól-válaszoltam félénken.

-Jaj már Lara... ennyire félsz a saját osztálytársaidtól, hogy alig mersz hozzánk hangosabban beszélni?!-állt elél kulcsba tett kézzel Dóra.

-De...-még mindig csendesen motyogtam...

-Hát ez nem igaz...!-Mia már a fejét fogta...

-Mond meg nekem Sipos Larina... tinédzser vagy?!-ilyen komolyan még sosem hallottam Eriket beszélni...

-Igen-hangosabban is bírtam volna, tudom.

-Igazi tinédzser?!

-Igen!-egyre bátrabbnak érzem magam...

-Nem... nem az vagy!

-M-miért?-sose értettem a logikájukat...

-Egyszer már elmondtam, de újra elismétlem... Szót fogadsz anyádnak, rendszeresen tanulsz így stréber is vagy, jóba vagy a tanárokkal, főleg így, hogy már anyád is az, most is ő hozott el téged, mi meg persze gyalogolhatunk vagy esetleg kerékpározhatunk ebben az esőben! Hát ezért!